Július 25-én reggel elbúcsúztunk kedves szállásadónktól Arankától,és Csillától a segítőjétől. Készítettünk egy közös fotót az auberge előtt. A buszállomásra siettünk,hogy visszautazzunk Santiagóba. Még itthon lefoglalta a szállásunkat Jutka két éjszakára,egy motelben a katedrálisra néző ablakkal. Sokan utaztunk a buszon,hiszen még tartott a Szent Jakab ünnep,amin szerettünk volna  részt venni.

 Az „idősebb” Jakab apostol (Jacobus Maior) évszázadokon át a zarándokok védőszentje volt. A hagyományos július 25-ei ünnepi szertartáson hívek ezrei jelenlétében emlékeznek meg a zarándokok védőszentjéről Santiago de Compostelában. Legenda aurea szerint az i. sz. 44-ben lefejezett idősebb Jakab apostol holttestét a tanítványai egy hajóra tették, Galiciába vitték, és ott temették el egy márványkoporsóban. Ezután a sír helye feledésbe merült, mert a mórok megszállva tartották majdnem az egész félszigetet. Később, a hagyomány szerint 813-ban egy Pelagias nevű remetének megjelent egy angyal és közölte vele az apostol sírjának helyét. A helyi püspök, ahogy meghallotta a hírt, ásatni kezdett a megjelölt helyen és megtalálta a sírt egy már használaton kívüli késő római kori temető területén.

Az ókori emlékmű, amit idősebb Jakab apostol sírjaként azonosítottak, hamarosan zarándokhellyé vált, és rövid idő alatt a kereszténység három fő zarándokhelyének egyike lett. Bár a felfedezésről szóló hír nagy feltűnést keltett - hiszen Jézus egyik tanítványa volt Jakab -, csak az ezredforduló környékén vált teljesen szabaddá az odavezető út. A szárazföldön vívott háborúk és a part mellett fosztogató kalózok ellenére is számos hívő érkezett a városba. Ezek után is még majdnem egy évszázadig eltartott, mire kialakult a Franciaországon keresztül odavezető négy nagy zarándok útvonal, melyet Szent Jakab-útnak neveztek el, vagy egyszerűen csak El Caminonak.

A Santiagóba vezető úton nem sokat beszélgettünk. Néztük a busz ablakán keresztül az elsuhanó tájat,és elbúcsúztunk az óceántól. Maris mellett egy bőbeszédű spanyol nő ült. Próbált beszélgetést kezdeményezni Marissal,és bár rájött,hogy Mariskánk nem ért spanyolul, azért,csak beszélt tovább. Marisnak kezdett az idegeire menni,mert egyébként sem bírta jól az utazást. Vissza érkeztünk a busz pályaudvarra. Felvettük a hátizsákokat,majd elindultunk megkeresni a szállásunkat. Hatalmas tömegre számítottunk,azonban nem volt nagyobb a tömeg attól,mint amikor beérkeztünk. A szálláshelyen letettük a hátizsákokat,majd elindultunk a főtérre. A téren már nagyobb volt a tömeg. A hagyományos protokoll szerint a spanyol király,és a főméltóságok a katedrálisból átvonulnak a szemközti városházára. A főtéren levő szálloda előtt tüntetők egy csoportja sípokkal,dobokkal felszerelve ütemesen skandálta követeléseit. Kinyílt a katedrális ajtaja,és a főméltóságok egymás után méltóságteljesen elindultak a városháza felé. A fúvószenekar a spanyol himnuszt játszotta. Mi ott álltunk a tüntetők és a főméltóságok között a tömegben. Néhány rendőr teljes lelki nyugalommal szemlélte az eseményeket. Miután a király,és kisérete mögött bezárult az a városháza ajtaja, a tüntetők is befejezték a tüntetést,és elmentek. Mi egymásra néztünk,és azt gondoltuk,hogy borzasztó sokat kell még tanulnunk a demokráciáról. 

A katedrálistól balra emelkedik a Hospital de los Reyes Catolicos amelyet 1489-ben alapított II.Ferdinánd király,és felesége I.Izabella. Az 1509-ben megnyílt zarándokszállót ma a Parador Nacional állami szállodalánc tagjaként a világ legrégebbi szállodájaként tartják nyílván. Még mindig tartják azt a nagyon szép hagyományt, hogy az első tíz zarándokot meghívják reggelire,ebédre,és vacsorára. Ehhez annyit kell tenniük,hogy a megnevezett időpontban a főbejárat alatt balra a garázsajtónál várakoznak és a compostelájuk eredetijét bemutatják.

Megkerestük az éttermet,ahol megérkezésünk napján ettünk,de még nem lehetett ebédelni. Bementünk a katedrálisba,ami tömve volt emberrel. Éppen mise zajlott,amit egy apáca irányított. A főoltárhoz mentünk,és végre eljött a pillanat, és megöleltük Szent Jakab szobrát. A misét nem bírtuk végig várni,mert már egyszerűen nem volt levegő az épületben. Elhatároztuk,hogy az esti szertartást nem hagyjuk ki. Ebédelni mentünk,majd a szálláshelyre,hogy átvegyük a szobánkat,és lepihenjünk. A szálláshelyünk tiszta volt,de sajnos nem a mi szobánk ablaka nézett a katedrálisra. A berendezés a hetvenes éveket idézte,és a dekoráció a folyosón művirág volt. Egy egész kertnyi művirág a camino szépséges természeti környezete után. Jutka elment a mosdóba és felkiálltott: "Ezt nem fogjátok elhinni! A csap színváltós! Úristen! Még a zuhanyzó is! Folyik a víz,és közben váltja a színeket! Ez olyan,mint a Disco a nyolcvanas években! " Elkezdtünk nevetni. No igen ez is Santiago! A délutáni pihenés után este a katedrálisban részt vettünk a misén,ami sokkal egyszerűbb volt,mint vasárnap este,mikor beérkeztünk. A szertartás után ajándékokat vásároltunk,majd elindultunk megnézni a színes fényeket,amelyek a város felé magasodtak. 

A színes fények egy hatalmas mozgó vidámpark színei voltak. Volt ott óriáskerék, céllövölde, körhinták kicsiknek,és nagyoknak, kacsa vadászat, kapura rugás. Minden korosztály számára adódott szórakozási lehetőség. Étel különlegességek,édességek, fagylalt, vattacukor. Gyermekkorunk templombúcsújára gondoltunk,és arra, mennyire átalakult már nálunk ez a szokás. Mariskának csak egy dolog fájt,hogy bár többször is jártunk a katedrálisba még nem látta működés közben a Botafumeriót. A belváros zajától távolabb eső szállásunkon sikerült jól aludnunk.

Reggel hajat mostunk,és Jutka beszárította nekünk. Az utolsó napunkat töltöttük Spanyolországban. Még egyszer elmentünk a kedvenc éttermünkbe,és Maris megköszönte a szakácsnőnek a fennséges falatokat. A szakácsnő nagyon boldog volt,és megölelte Marist. Délután még vásárolgattunk,és elkészítettük az utazásra csomagjainkat. Este újra elmentünk a zarándok misére. Megtelt a katedrális fáradt zarándokokkal. Egy házaspárnak nem jutott hely a padokban,ezért egy oszlopnak támaszkodva nézték a szertartást. Átadtuk nekik az ülőhelyet,mert látszott,hogy alig állnak a lábukon a fáradságtól. Az oldalsó ajtó kinyilt,és bejött nyolc férfi. Úgy néztek ki mint Alexander Dumas Három testőre. A Botafumerióhoz léptek és lengetni kezdték. Nagyon megható pillanat volt. Így köszönt el tőlünk a katedrális. Mariskánk boldog volt,minden kívánsága teljesült.

Reggel korán ébredtünk,és lementünk napfelkeltét nézni,de sajnos az erős felhőzet miatt nem láttuk a felkelő napot. Kárpótoltuk magunkat egy finom reggelivel. Végre ettünk sós bundáskenyeret,és ittunk hozzá gyümölcsteát. Olyan jó ízüen falatoztunk,hogy oda jött egy német lány,és megkérdezte miből áll a reggelink,vagyis hogy kell bundás kenyeret készíteni? Reggeli után a buszállomásra mentünk,hiszen a nap programja a Camino spirituális központja Muxia volt. Kevés településnél fogható meg ennyire a kelta és a keresztény hit kapcsolata mint Muxiában. A legenda szerint Jakabnak egy kőcsónakon jelent meg a Szűzanya,amikor ő az Ibériai -félsziget északnyugati részén misszionáriuskodott és bátorsága éppen kezdett alábbhagyni. Neki szentelték az egyszerű kőtemplomot a Virxa da Barcát a Muxiától északra levő földfokon. Már a keresztény kor előtti idők hitvilágában is mágikus erőt tulajdonítottak a sziklafokon heverő nagy köveknek.A Szent Jakab kultusz új kersztény értelmezést adott a Mária-hajó maradványainak tartott szent köveknek ( Piedras Santas), amelyről az első írásos feljegyzések a 15. századból származnak. A csodákban való hit a mai napig tart. Úgy tartják,ha valaki kilencszer lemászik a vese alakú Pedra dos Cadrishoz,annak elmúlik a vesebaja. Nagy tisztelet övezi a hatalmas 8,7x7 m-es ingókövet,mert a kő nem a fizika törvényei szerint mozdul,hanem saját akaratából,hogy megmutassa ki az ártatlan,és ki a bűnös ember.

Megérkeztünk Muxiába. Elindultunk a szent kövekhez. Leakartunk menni a templomhoz,amikor egy idősebb spanyol férfi oda állt mellém,és felmutatott a kezével egy sétányra. Azt mondta,hogy menjünk fel a kerszthez. Mondtam,hogy rendben,csak először megnézzük a templomot. A férfi nem engedett,és küldött minket az ösvényhez. Mondtam Jutkának,és Marisnak,hogy menjünk már fel,ha annyira fontos neki. Ahogy elindultunk,még nézett minket,hogy haladunk-e felfelé. Azután elsétált,és nem láttuk többé. A hegy tetején állt egy egyszerű kőkereszt. Nem volt rajta feszület sem. Annál az egyszerű kersztnél elővettem a szentképet amit magammal hoztam,és fennhangon imádkozni kezdtem,majd az anyukám keze írásával leírt Te Deumot kezdtem énekelni. A felénél járhattam,amikor elcsuklott a hangom,és sírni kezdtem,és megállíthatalanul folytak a könnyeim.  "Csöndesen és váratlanul Átölelet az Isten! Nem harsonával,Hanem jött néma,igaz öleléssel." Ady Endre: Az Úr érkezése című versében írja ezeket a sorokat. Ezt éreztem én ott, akkor. Letettem a szentképet,és a Te Deum szövegét tartalmazó lapot a kereszt tövéhez. Mégegyszer elénekeltem magamban az utolsó sorokat:

"Mindennap dicsérünk téged, * szent nevedet áldja néped.
Bűntől e nap őrizz minket * és bocsásd meg vétkeinket!
Irgalmazz, Uram, irgalmazz; * híveidhez légy irgalmas!
Kegyes szemed legyen rajtunk * tebenned van bizodalmunk.

Te vagy Uram, én reményem, * ne hagyj soha szégyent érnem!"

Azután csak ültünk,és néztük a gyönyörű panorámát. Nem volt kedvünk beszélgetni. Annyi mindent kellett gondolni,és érezni,hogy nem voltak rá szavak. Lesétáltunk a templomhoz,ami nem volt nyitva,majd a szent köveken készítettünk néhány fotót. Nagyon fáztunk,és elindultunk a templomhoz. Az egyik kőből meleg áradt,jól eső meleg. Mintha fűtés lett volna benne. Lefeküdtünk az előtte lévő kőre. Ahogy ott feküdtünk,és éreztük a kövek energiáit,az összefüggő felhőzeten át egy napsugár áttört, és melegíteni kezdett bennünket. Éppen fölöttünk,egy kis lyukon át világított, és melengetett bennünket a nap. Jutka behunyta a szemét,majd néhány percig elaludt. Többen járkáltak a köveken,de a mi mélységes nyugalmunkat semmi nem zavarhatta meg.

Hittel telt szívvel sétáltunk vissza a városközpontba a buszhoz. Még volt egy bő óránk az indulásig. Néztük a sirályok játékát,és Maris kagylót gyűjtött. Egyre melegebb lett. Jól esett volna egy jégkrém. Bementünk egy bárba,de nem volt kedvünkre való. Átmentünk egy másik bárba,belehajoltak a lányok a jégkrémes hűtőbe,hogy válasszanak. Én felméztem a pultra, "nézzétek árulnak csokis szuflét!"- szóltam hangosan. Három csokis szuflé volt, nem öt,nem kettő,éppen három. 

A buszon az utunk Fisterra felé felért egy hullámvasutazással a budapesti vidámparkban. Meglehetősen örültünk amikor megérkeztünk. Szikrázó napsütéses idő lett,és mi lementünk fürödni,és napozni a két km hosszú Playa de Langosteirára,a homokos öbölbe. Marissal órákon át kagylókat gyűjtögettünk. Jutka,aki Fisterra szerelmese lett, pihent a parton. Több kilónyi kagylóval felszerelkezve értünk vissza a szállásra, majd visszamentünk az óceán partra naplementét nézni. Vérvörös lett az ég alja,és olyan volt,mintha megnyílt volna a mennyek kapuja. 

Este az ágyban arra gondoltam,hogy soha nem felejtem el ezt a napot. Az életet nem azok a napok jelentik, amelyek elmúlnak,hanem azok,amelyekre emlékezünk.

"Napról napra, lépcsőről lépcsőre megyek majd tovább ezen a különös úton....felfelé,vagy lefelé vezet a lépcső? Ezt nem tudom. De nem állok meg." Márai Sándor

Korán reggel Mariska kiment az auberge elé dohányozni,és kizárta magát. Hívott engem,de az én telefonom le volt némítva. Hívta Jutkát,és ő sietett a megmentésére. Kalandosan indult a napunk. Próbáltunk reggelit vásárolni,de minden zárva volt a környéken. Kilenckor indult a buszunk Fisterrába. A szálláson velünk aludt két rendkívül szimpatikus szőke hajú német nő. Ők is a busszal készültek az óceán partra. A buszállomáson megvettük a jegyeket,és automatából vettünk vizet is. Egyre többen várakoztunk a buszra. Maris félt,hogy rosszul lesz. Jutka javasolta neki,hogy adja ide nekünk a hátizsákját,és szálljon fel elsőként a buszra,és foglaljon nekünk is helyet. Mariska az emeletes busz felső részén az első ülésbe ült. Mi Jutkával a második sorba kerültünk. Legalább egy órán át utaztunk Santiagóból kifelé. A felső részen beszorult a levegő. Elég kellemetlen utazásunk lett. Az autóbusz ablakán keresztül szemünkkel kerestük a sárga nyilakat,a camino jeleket. Szépséges út vezetett Santiagóból, Fisterrába. Már útközben is felvillant a települések között az óceán,aminek nagyon örültünk. Befordult a busz a kikötő felé,és az utcán megláttuk a feliratot: Albergue por fin Hungarian. Fehér alapon piros,és zöld betűkkel. Eltéveszthetetlen volt. Végre leszálltunk a buszról. Nagy tömeg várta,hogy vissza utazhasson Santiagóba az ünnepre. Július 24-én este  tüzijátékot rendeznek Szent Jakab tiszteletére. Felvettük a hátizsákot,és a magyar szálláshoz mentünk. Aranka a tulajdonos,és Csilla a segítője,nagyon kedves emberek. Nem foglaltunk előre szobát. De volt egy üres háromágyas szobájuk,amibe beköltözhettünk két éjszakára. Magyar szálláson aludhattunk az Atlanti -óceán partján,hát nem csoda ez önmagában? Immár második alkalommal érezhettük magunkat otthon Spanyolországban. Bevásároltunk vettünk mindent,ami egy jó "mamaleveshez" kell. Andorkóné Marika néni vasárnapi húslevesét hívja a család "mamalevesnek", és Maris négy hete hiányolta az anyukája főztjét. Nekünk is mindig mondta,hogy hétvégén főz majd "mamalevest", de nem volt rá alkalom. Itt a magyar szálláson,magyaros húsleves készült.,Feltettük a levest főni,majd lementünk az óceán partra. Fantasztikus érzés volt látni ezt a végeláthatatlan víztömeget,ahogy haragosan csapkodta a homokos partot. Fotókat készítettünk,nevettünk,sikítoztunk,mikor a hullám felcspta a lábunkra a vizet. Gyermeki örömmel szaladgáltunk mezítláb a homokban. Azután szíveket rajzoltunk,amibe szeretteink neveit írtuk. Majd beírtuk a homokba Görbeháza nevét is. 

Szívet rajzoltunk az óceán homokjába.
Jött a hullám, s a szívet a homokba zárta.
Homoksírba zárva még megdobbant a szív.
Átjárta a lelkünk, és minket vissza hív.

Izgatottan ébredtünk a harmincadik napunkon. A középiskolások lelkesen készültek. Kiléptünk a szállásról,és kispapok jöttek velünk szemben. Mondtuk nekik,hogy nem jó irányba mennek. Erdei úton értünk San Antonba, majd Amenalba. Innen egy meredek erdei úton kapaszkodtunk felfelé. Nemsokára a 12 km-es útjelzőhöz értünk.San Paio falu érintésével Lavacolába jutottunk. A középkorban a zarándokok a kis Lavacola patakban alaposan megmosakodtak. Így tisztán,és illatosan jelentek meg Szent Jakab sírjánál. Lavacollát elhagyva ismét hegynek felfelé megyünk Vilamaiorba. Itt egy kávézóban megreggeliztünk. Egy három gyermekes család minden tagjával a sok-sok vendég kiszolgálásán fáradozott. Annyian voltak,hogy a rendelésnél sorszámot adtak. A nyolc év körüli kislányra volt bízva a sorszámok ellenőrzése. Egy kínai lány elértette a sorszámot,és elvette egy angol fiú vega burgerét. Amikor ezt az anya megtudta,kiment a teraszra a kínai lányhoz,és spanyolul jól leosztotta. A kínai lány nem értett semmit az egészből. Az ott reggeliző vendégek zavartan néztek. Hová lett a csendes séták időszaka? Reggeli után útra keltünk,és nemsokkal később megérkeztünk Monte do Gozóba. A zarándoklat ezeréves története során már sokmilliószor szakadt fel az örömsóhaly ezen a helyen.Leírhatatlan annak a nagy gyönyörűségnek a pillanata,amikor először megpillantjuk a santiago katedrális tornyait.Itt található az 1993-ban a pápa látogatásának tiszteletére készült emlékmű. Monte do Gozóból lefelé ereszkedünk,és ráléptünk a Santiagóba vezető útra. Egyenesen haladtunk a katedrális felé. Elővettük a nemzeti szín zászlót,és Maris a hátára teítette. Fotót készítettünk a Santiago tábláknál,és büszkén lengettük a magyar zászlót. Mariska megkérdezte: "Ott vagyunk már?" S Jutka válaszolt: "Ott!" Mindhármónk torka össze szorult. Haladtunk az óváros felé. Útközben találtunk egy alkalmas aubergét,ahol szerencsére voltak szabad ágyak. Ott hagytuk a hátizsákokat,és izgatottan kerestük a katedrálist a szemünkkel.

Santiago de Compostela a harmadik legnagyobb keresztény zarándokhely Róma,és Jeruzsálem után. Az óvárost,mintha világos galíciai gránitból egyben öntötték volna ki. Annyira szépek az épületek,hogy egyik ámulatból a másik ámulatba estünk. Így értünk ki a katedrális előtti hatalmas térre,ami a város szíve.  A teret Santiago de Compostela katedrálisa uralja monumentális barokk homlokzatával. A téren nagyon sokan voltak. Több zarándok a hátizsákján feküdt,és úgy nézte a katedrálist. Beérkeztek a középiskolai osztályok,énekeltek,majd megölelték egymást,és úgy kiáltottak,egy közös csapatkiálltást. Akik 800 km-t gyalogoltak fáradtan szemlélték a 100 km-t megtettek vad lelkesedését. Ránéztem Marisra,és láttam,hogy nagyon sír. Átöleltük. Érzések kavarogtak bennünk.. Érthetetlen hogy tud egyszerre fájni, és örömmel eltölteni az,hogy megérkeztünk,és az hogy vége van. 

Megkerestük a zarándokirodát,ahol kiállították a compostelát,vagyis a névre szóló igazolványt. Megszűntünk hivatalosan is zarándokok lenni. Kerestünk egy éttermet,és megebédeltünk. Ünnepelni akartunk,de olyan furcsa volt az egész. Vissza mentünk a szálláshelyre,lezuhanyoztunk,majd készültünk az esti misére. Kaptunk szobatársat is,a nőt,aki már 11. alkalommal járt a caminón. 

A katedrális előtt kígyózott a sor. Egy órával a mise előtt ott voltunk. Sikerült leülnünk a főoltárral szemben. Láttuk Szent Jakab szobrát,és hogy felmennek a zarándokok,és megölelik. Egymásra mosolyogtunk. Az oltár még barokk mércéhez mérve is túldíszített volt. Engem zavart a pirosra festett arcú óriási angyalok látványa. Több országból érkeztek papi főméltóságok a Szent Jakab ünnepre,ezért érseki misét tartottak. A szertartás gyönyörű volt. Opera énekesi minőségben énekelt a kántor,és a női kórus válaszolt. Spanyolul folyt a mise,és a mi miserendünktől eltért. Eszembe jutott,az a sok templom amelyben megfordultunk utunk során. Mindegyikben volt meghittség,csak itt Santiagóban nem. Talán azért,mert itt minden olyan monumentális.A Botafumerio is majd 60 kg,megtöltve 100 kg tömegű, 160 cm magas ezüstözött tömjén füstölőt csak különleges alkalmakkor használják. Ma kedvelt látványosságnak számít,amikor a tömjén füstölőt egy 35 m hosszú kötélen a kereszthajóban ide-oda lengetik. Maris nagy bánatára ezen a misén nem lengették meg a füstölőt. Mikor kijöttünk a katedrálisból,annyian voltak az utcákon,hogy alig tudtunk haladni. Az egész város már az ünnepre készült. A katedrális melletti színpadon a santiagói szimfónikus zenekar játszott. Megálltunk,és hallgattuk a szépséges zenét. 

Fáradtan tértünk vissza zarándok szállásunkra. Jól esett a csend. Az elmúlt harminc napban úgy elszoktunk a tömegtől,és a zajtól,hogy szinte elfáradtunk tőle. Boldogan készültünk az óceánhoz,és alig vártuk,hogy másnap legyen.

Napfelkelte idején indultunk el kényelmes szállásunkról. Ütemesen kopogtak túrabotjaink,ahogyan haladtunk kifelé a városból. Jutka alkohollal kevert furcsa illatra lett figyelmes. Az egyik sarkon ott üldögélt a malagai. Látszott a környezetén,hogy ott töltötte az éjszakát. Megszólított minket angolul,hogy vennénk-e neki bort a közeli kávézóban? Mariska felkapta a fejét a kávé szóra,és bement a kávézóba venni egy pohár kávét a malagainak. Jutkával neki adtuk az aprópénzeinket,aminek nagyon örült,mert legalább két napi boradagot vehetett belőle. Mariska kihozta a kávét,és odaszólt a férfinak: "Na gyere itt a kávéd!" A férfi felugrott,és boldogan itta meg a nemvárt italát. Elköszöntünk a malagaitól,és mentünk tovább. Mariska megszólalt: " Mit szóltok ágyba vittem neki a reggeli kávét."  Ezzel a mondattal megalapozta a nap vidám hangulatát. 

Triacastela szélétől balra indultunk el az országúttal párhuzamosan futó ösvényen jutottunk el San Cristovo de Realig. Majd a Rio Obrio mellett fel-le hullámzó erdei úton folytattuk utunkat. Egy öreg malomnál átkeltünk a patakon, azután felfelé haladtunk Renchébe. A falu után ismét leereszkedtünk a patakhoz,majd újra átkelve rajta kanyargós úton két kisebb településre jutottunk. Utunk tovább emelkedett míg végül megpillantottuk a völgyben a gyönyörű Samosi kolostort. Néhány percig megálltunk,és csak csodáltuk a látványt. Lementünk a faluba,és az első kis boltban reggeli vettünk. Megreggeliztünk,majd egy kávézóba Maris megitta a második kávéját. Elég hűvös idő volt nem került le a hosszú ujjú felső. A kolostorhoz vezető járda melletti korlát is a camino jelképével a kagylóval volt díszítve. Várnunk kellett egy fél órát az újabb csoport indulásáig. Jó néhány fotót készítettünk a kolostorról. A Samosi kolostort az 5-6. század körül alapították,és a nyugati világ egyik legrégebbi kolostorának számít. A 10-11. századtól érvényesek itt a Szent Benedek rend regulái. A 8. század végén Samosban nevelkedett a későbbi I. Alfonz király,akinek uralkodása idején leltek rá Szent Jakab sírjára. Az apátság a 16. században élte fénykorát. A napóleoni háborúk idején kórházként működött. A 19. század közepén feloszlatták a kolostort,és a szerzetesek elhagyták az apátságot. 1880-ban visszatértek,és a mai napig szerzetesek kis közössége él a kolostorban. A kolostor nagy részét 1951-ben újjá kellett építeni,mivel egy nagy tűzvész pusztította el azután,hogy a pálinkafőzdében egy tisztaszesszel telt tartály a levegőbe repült. Óriási hatással volt ránk a kolostor belseje is. Mikor kijöttünk a kolostorból két biciklis nővel beszélgettünk,akik Erdélyből jöttek megtenni a zarándokutat. A Sarriáig vezető úton a kolostorban látottakról beszélgettünk. 

Sarria már a római kor előtt is létezett. Az óváros legszebb utcája a Rúa Maior, amely úgyanúgy,mint számos városi zarándokút a település központján nyílegyenesen visz keresztül a 18. századi házak között. Itt betértünk az Iglesia de San Salvador templomba,amely 13. században épült gótikus stílusban. Sarriát elhagyva egy nagyon szép mezei,és erdei úton jutunk el Vielibe,majd Barbadelóba. A települést elhagyva számos kis festői tanyán mentünk keresztül. Mariska megkérdezte: " Ott vagyunk már?" Jutka válaszolt: " Még Bagota oda-vissza." Este volt már mikor megérkeztünk Portomarin óvárosába. Találtunk egy több száz férőhelyes szálláshelyet. Azért választottuk,mert csodálatos kilátás nyílt teraszáról a víztározóra. Vacsorára tonhalat ettünk,és mivel nagyon fáradtak voltunk,csak a közeli boltba mentünk el megvenni a másnapi élelmet. Nagyon jó éjszakánk volt. Elalvás előtt egy Coelho idézet járt a fejembe: 

"Nem te választod az életedet:ő választ téged.Nem értheted meg miért jut neked több öröm,vagy több szomorúság. Csak fogadd el,és menj tovább. Az életünket nem választhatjuk meg,de azt mi döntjük el,hogy mit kezdünk a kapott örömökkel,és bánatokkal."