Hajnalban már csak forgolódtunk,és megbeszéltük,hogy elindulunk,hiszen 29 km állt előttünk. Szép csendben összepakoltunk,és lementünk a bejárathoz. A bejárat melletti folyosón lévő szekrénybe tettük le előző délután a túracipőnket,és a sarokban lévő tartóba tettük bele a túrabotjainkat. Volt egy bőrrel borított lóca az ajtó mellett,oda ültünk le,és húztuk fel a cipőnket. Elindultunk. Sötétség,és néma csend volt mindenhol. Jutka felkiáltott:- Ott hagytam a hasi-tasimat a lócán! Vissza futott. S akkor eszünkbe jutott,hogy nem tud bemenni az ajtón,hiszen a zár kódja a hasi-tasiban van,és egyikünk sem fotózta le. Leültünk az ajtó mellé,és vártuk a következő zarándokot aki majd kilép az ajtón,és beenged bennünket. Fél órán át ültünk ott. Megjelent a kínai lány,aki felettem aludt. Jutka kihozta a táskát,és indulhattunk utunkra. Én tanárnénis stílusban mondtam Jutkának: -Három dologra kell figyelned. Hátizsák,hasi-tasi, bot. Csak akkor indulj el,ha mind a három megvan. Nem túl bonyolult dolog.  Estella óvárosát a régi zarándokúton haladva hagytuk magunk mögött. Észrevétlenül értünk Ayegui elővárosába. Boldogan fedeztük fel az Irachei kolostort a pincészet borkútjával. Rögtön Berkes Marika jutott eszünkbe. Ő mesélt nekünk még a készülődés idején a kolostorról,ahol a zarándokokat megkínálják frissítő vízzel,és egy korty erősítő borral. Ami azt illeti víz nem jött a csapból,és talán egy csepp bort sikerült kisajtolni belőle. Talán túl korán volt,és még nem töltötték fel a készleteket. A kolostortól enyhén emelkedő ösvényen indultunk tovább. Jó egy óra múlva Azquetában voltunk. Vátozatos tájon,dimbes-dombos terepviszonyok között haladtunk. Néhol még álltak a búzatáblák,máshol már be volt szántva a föld. A nap egyre forróbban sütött. Egy idő után elmaradtak a dombok,és az út átváltott hosszú sík szakaszra. A meleg időben elég kimerítő volt a gyaloglás. Olyan jól esett volna valami gyümölcs. Az egyik kanyar után megpillantottuk a lakókocsiból kialakított bárt. Előtte székek sorakoztak,és a székek fölé árnyékoló elő tetőt tettek. Boldogan pihentünk negyed órát a mobil bár nyújtotta kényelemben. Hatodik napja voltunk úton,de már találkoztunk az ut mellett elhagyott,vagy éppen az útjelzőre kihelyezett,vagy felső villanyvezetékre feldobott cipővel. Ezek a cipők valószínűleg nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket,és ez lett a sorsuk. Nekünk jó minőségű Solomon cipőink voltak,de én mégis éreztem a jobb lábam kisujján valami oda nem illő dolgot. Megjelent az egyetlen vízhólyagom az úton. Nem értettem,pedig minden szabályt betartottam. Rendszeresen cseréltem a zoknit,azért,hogy mindig száraz zokni legyen a lábamon. Szerencsére nem fájt,csak kicsit kellemetlen volt. Hágen Jutka már korábban lecserélte a cipőjét a kényelmes szandáljára, mert nem bírta a forróságba a cipőt. Andorkó Marika lába nem fájt,neki a hátizsákja volt kényelmetlenül nehéz. A fülledt melegben újra némi távolságra egymástól gyalogoltunk. A bicajosok csapatostól száguldottak el mellettünk. 2 óra körül érkeztünk meg Los Arcosba. A főtér felé haladva nyitva találtunk egy üzletet. Egy nő árulta saját készítésű szendvicseit,és süteményeit,és még dinnyét is lehetett kapni. Úgy döntöttünk,hogy ma spórolunk,és bevásárolunk és valahol a városban leülünk,és megesszük a szendvicset,és a sütit. A termékekre nem volt ár írva. Egy szendvicsért,két sütiért,és egy darab dinnyéért közel 10 Eurót fizettünk. Kijöttünk a boltból,és elértünk a főtérre,ahol jó néhány napernyős-kiülős terasz volt. Mindenhol 9 Euróért árulták a három fogásos peregrinosz menüt. Az Iglesia de Santa Maria templom nyitva volt,de mi nem tudtunk bemenni,hiszen tele volt a kezünk az ebédünkkel. Leültünk a közeli parkba és megebédeltünk. A szendvics,a süti,de még a dinnye is felejtős volt. Ráadásul a templom is bezárt,mire végeztünk az evéssel. Ami pozitívumként értékelhető,na olyan nem volt. Talán az,hogy nem volt tele a gyomrunk,amikor a nagy hőségben neki vágtunk a következő 10 km-nek aszfalt úton.  Az aszfalt rettenetesen igénybe veszi az Ízületeket,fárasztja az izmokat,  mivel kemény a láb csontozata visszapattan róla a legjobb túracipőben is. Elkezdett fájni a sarkam. Nem volt más választásom,mentem a többiek után. Az út mellett sehol sem volt árnyék. Nagyon örültem,mikor beértünk Sansolba. Egy bárban hideg sört vettünk. Soha még sör nekem ilyen jól nem esett. Már csak negyed óra volt hátra,hogy az út melletti kis ösvényen a völgyön át lejussunk Torres del Rióba. Gyönyörű középkori település,amelynek fő látványossága a Szent Sír templom. Egy hídon haladtunk át,és a híd másik oldalán egy szállodát láttunk,ahol medencében fürödtek a vendégek. Fogadtak zarándokokat is. Elég borsos áron adtak ágyat,egy húsz fős szobában. Nem fogadtuk el. Ahogy kiléptünk a hotelből, egy fiatal nő ajánlott nekünk aubergét. Így aludtunk akkor este a Casa Marielába, négy ágyas szobában,hárman. Az "olcsó" ebéd ellenére,nagyon éhesek voltunk. Boltba mentünk,és útközben felfedeztünk egy kellemes kajáldát. Arab házaspár üzemeltette,és bő választékból nagyon finomat ettünk 10 Euróért. A kerthelyiségben vacsoráztunk,ahol férfiak nézték a kivetítőn a foci VB-t. Egy fiatal lány a mellettünk lévő asztalnál noteszba jegyzetelt. Milyen jól teszi!-gondoltam magamba. Vajon mi fogunk mindenre emlékezni,ami velünk történik?  Csak remélni tudtam,mert nem álltam készen arra,hogy naponta írjak valamit a blogba. Áldásos csend vett minket körül,és boldogan hajtottuk álomra a fejünket.