Fél hét körül indultunk el a szállásunkról.  Tökéletes éjszakánk lett volna,ha az angol lány nem ébreszt fel bennünket. Utunk első szakaszán az előző esti vacsoráról,és a sok magyar szót ismerő tulajdonosról beszélgettünk. Frómista felé. Sokáig a Castilla csatorna mentén gyalogoltunk. Egyik oldalunkon fasor,másik oldalon a csatorna. Felüdülést jelentett ez,az előző napok árnyéktól mentes búzatábláihoz képest. Frómista határában egy zsiliphez értünk,amin átgyalogolva jutottunk be a városba. A központban megnéztük az 1066-ban felszentelt Iglesia de San Martin templomot a spanyol román stílus gyönyörű példáját. Sokat gyalogoltunk a városból kifelé aszfalt úton,majd az autópálya felett is átmentünk egy felüljárón. A főút mellett haladtunk a beton oszlopokkal kijelölt úton. Újra szétváltunk a szokásos sorrendben elől Maris,középen Jutka,hátul én. Gondolatainkba mélyedve zarándokoltunk. 

Ez itt más. Egy másik dimenzióban lépünk. Nincs múlt, és jövő csak a jelenben élünk.

Lépek. Hátamon a zsák, kezemben a bot.  Tudom, hogy valóság, mégis álmodok.

Lábam a földön. Érzem, hogy lépek, s énemből feltör a legbelsőbb lélek.

Nem szól. Érez. Befogadja a körülöttem lévő táj szépségeit, és töltekezik.

Jó így. Nincs semmi, amit jobban szeretnék. Ezt a pillanatot a létezés értelméért.

Nem kell rohannom, a saját kedvem szerint léphetek. Nincs elvárás, határidő, megfelelési kényszer, aggódás, csak egy egyszerű képletek.

Az egész része vagyok. Pontosan beleillek. Befogad, átölel fenntartások nélkül. Nem akarja, hogy más legyek.

Sejtjeim boldog nyugalomba kerülnek. Az Univerzum rezgéseivel együtt rezegnek.

Az agyamból kiszállnak a gondolatok. Egy marad a hála. Köszönöm Uram, hogy vagyok!

A „van” szó a tulajdonra utal. Van valamim. S most értettem meg, hogy van életem.

Nem valaki gyermekeként, valaki anyjaként, valaki párjaként, valaki barátjaként, munkatársaként, hanem a létezésért, önmagamért.

Állok. Nem vagyok más, mint létező biológiai lény, amit embernek hívnak. Éppen annyira vagyok fontos, mint itt az úton bármi más, ami él. A pipacsok, a fű, a fa, a bokrok, a virágok. Élő sejtek halmaza. Ez megnyugtat. Jó így! Természetes. Nincs min agyalni. A gondolataim tisztulni kezdenek.

Minden egyszerű lesz. Jól vagyok, szemlélem a tájat. Annyira gyönyörű! Isten tökéletes alkotása. Minden-mindennel harmóniába. Néhány csodálatos napig én a részese lehetek.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben,mikor beértünk Poblacion de Camposba, majd egy negyed óra múlva Revenga de Camposba. Újabb két órás gyaloglás után érkeztünk be Villálcazar de Sirgába. Itt egy gyönyörű 13. századi templom előtt készült a fotó. A templommal szemben volt egy bár,ahol finom süteményeket lehetett kapni. A szikrázó napsütésben a bár és a templom közötti teraszra ültünk,és végre jól besütiztünk. A teraszon ott ültek a velünk egy ütemben haladó kedves ismerőseink is. Persze jött a spanyol srác,és jókedvűen elmondta gondolatait spanyolul nekünk. Mi vidáman bólogattunk,gondoltuk igaza lehet. A bártól a közeli parkba mentünk,ahol zokni csere következett. A park másik oldalán felfedeztünk egy cukrászdát. Megnéztük a kínálatot. Nagyon megörültem,mikor észre vettem a polcon az előre becsomagolt pogácsákat. Vettem egy csomagot. Jutka azt mondta ő nem cipeli,mert biztos van egy kg. Annyira rá voltam éhezve a pogácsára,hogy még a plusz súly sem tartott vissza. Ahogy az utcára értünk,kibontottam a csomagot, és megláttam,hogy sikerült beszereznem 1 kg-nyi citromos muffint. " Nem baj!-kiáltott fel az édes sütemények legnagyobb imádója Maris- "Megesszük!" Bár sós pogácsára voltam éhezve, el kell ismernem,hogy finom,házias ízű muffin volt. De az is lehet,hogy csak vigasztalom magam,mert az üzletekben 1,5 Euróért vehettem volna muffint, és ezért 3 Eurót fizettem.  Egyre melegebb lett,és a tűző napon nem volt könnyű gyalogolni. Población de Camposban beültünk egy étterembe,ami egyben auberge is volt. Többen itt maradtak,többek között a mi előző éjszakai szobatársaink is. Mi megebédeltünk,és hideg sört ittam én. Ez nem az én napom volt,ami az ötleteimet illeti. Hihetetlen forróság csapott meg bennünket,mikor kiléptünk a bárból. Carrion de los Condesig hátra volt még egy hat kilométeres szakasz. Sehol egy fa,ahol egy kis árnyékba állhattunk volna. A többit elképzelhetitek: tele gyomor, sör, forróság,séta a napon. Egy jó dolog azért volt benne,nem éreztem,hogy fáj a sarkam. Elég sokat szenvedtem,mire beérkeztünk a szállás helyünkre a Santa Clara aubergébe. Kedves apácák fogadtak bennünket. Minden ismerősünk itt volt már. A szobában egy légtérben legalább ötvenen aludtunk. Nekem,csak a folyosón lévő ágyon jutott hely. Zuhanyzás után bevásároltunk,majd a jól felszerelt konyhában Maris lecsót főzött. Jutka,és én kiültünk az udvaron elhelyezett asztalhoz. Velünk szemben egy idős festett szőke hajú vékony nő éppen írt,és a dolgait rendezgette. Az udvaron lévő szárítókötelek megteltek ruhákkal,sokan mostak ezen a napon,hiszen nagyon gyorsan megszárította a perzselő nap. A finom lecsóillat az udvart is belengte. Vacsorázni készültünk,és én arra gondoltam,talán meghívhatnánk az idős nőt,mert nekem olyan magányosnak tűnt. Azután mégsem hívtuk meg az asztalunkhoz. Ő bejött a konyhába,és nem találta a feljáratot a szobákhoz. Elmentem vele,és megmutattam neki. Vacsora után templomba mentünk. A mise után közös éneklés,és beszélgetés volt az apácákkal. Ezen a közösségi rendezvényen enyhén értelmi fogyatékos emberek egy csoportja is részt vett velünk. Annyira megható volt látni ezeket a boldog,és szeretettel teli embereket. Az est végén minden résztvevőnek átadtak egy rózsát. A mi fiatal beszédes spanyol ismerősünk lelkesen felugrott,és megölelte a nőt,aki elhozta a csoportot közénk. A nyugodt alvásról ilyen körülmények között nem lehetett szó. Nem tudtunk ablakot nyitni,többen horkoltak. Aki kiment a mosdóba az én ágyam mellett haladt el. A közösségi szállásoknak a lelki többlet adja meg a jelentőségét. Dönteni kell a kényelem,és a lelki megújulás között. Számomra egyértelmű volt a választás.