Reggel korán ébredtünk,és lementünk napfelkeltét nézni,de sajnos az erős felhőzet miatt nem láttuk a felkelő napot. Kárpótoltuk magunkat egy finom reggelivel. Végre ettünk sós bundáskenyeret,és ittunk hozzá gyümölcsteát. Olyan jó ízüen falatoztunk,hogy oda jött egy német lány,és megkérdezte miből áll a reggelink,vagyis hogy kell bundás kenyeret készíteni? Reggeli után a buszállomásra mentünk,hiszen a nap programja a Camino spirituális központja Muxia volt. Kevés településnél fogható meg ennyire a kelta és a keresztény hit kapcsolata mint Muxiában. A legenda szerint Jakabnak egy kőcsónakon jelent meg a Szűzanya,amikor ő az Ibériai -félsziget északnyugati részén misszionáriuskodott és bátorsága éppen kezdett alábbhagyni. Neki szentelték az egyszerű kőtemplomot a Virxa da Barcát a Muxiától északra levő földfokon. Már a keresztény kor előtti idők hitvilágában is mágikus erőt tulajdonítottak a sziklafokon heverő nagy köveknek.A Szent Jakab kultusz új kersztény értelmezést adott a Mária-hajó maradványainak tartott szent köveknek ( Piedras Santas), amelyről az első írásos feljegyzések a 15. századból származnak. A csodákban való hit a mai napig tart. Úgy tartják,ha valaki kilencszer lemászik a vese alakú Pedra dos Cadrishoz,annak elmúlik a vesebaja. Nagy tisztelet övezi a hatalmas 8,7x7 m-es ingókövet,mert a kő nem a fizika törvényei szerint mozdul,hanem saját akaratából,hogy megmutassa ki az ártatlan,és ki a bűnös ember.

Megérkeztünk Muxiába. Elindultunk a szent kövekhez. Leakartunk menni a templomhoz,amikor egy idősebb spanyol férfi oda állt mellém,és felmutatott a kezével egy sétányra. Azt mondta,hogy menjünk fel a kerszthez. Mondtam,hogy rendben,csak először megnézzük a templomot. A férfi nem engedett,és küldött minket az ösvényhez. Mondtam Jutkának,és Marisnak,hogy menjünk már fel,ha annyira fontos neki. Ahogy elindultunk,még nézett minket,hogy haladunk-e felfelé. Azután elsétált,és nem láttuk többé. A hegy tetején állt egy egyszerű kőkereszt. Nem volt rajta feszület sem. Annál az egyszerű kersztnél elővettem a szentképet amit magammal hoztam,és fennhangon imádkozni kezdtem,majd az anyukám keze írásával leírt Te Deumot kezdtem énekelni. A felénél járhattam,amikor elcsuklott a hangom,és sírni kezdtem,és megállíthatalanul folytak a könnyeim.  "Csöndesen és váratlanul Átölelet az Isten! Nem harsonával,Hanem jött néma,igaz öleléssel." Ady Endre: Az Úr érkezése című versében írja ezeket a sorokat. Ezt éreztem én ott, akkor. Letettem a szentképet,és a Te Deum szövegét tartalmazó lapot a kereszt tövéhez. Mégegyszer elénekeltem magamban az utolsó sorokat:

"Mindennap dicsérünk téged, * szent nevedet áldja néped.
Bűntől e nap őrizz minket * és bocsásd meg vétkeinket!
Irgalmazz, Uram, irgalmazz; * híveidhez légy irgalmas!
Kegyes szemed legyen rajtunk * tebenned van bizodalmunk.

Te vagy Uram, én reményem, * ne hagyj soha szégyent érnem!"

Azután csak ültünk,és néztük a gyönyörű panorámát. Nem volt kedvünk beszélgetni. Annyi mindent kellett gondolni,és érezni,hogy nem voltak rá szavak. Lesétáltunk a templomhoz,ami nem volt nyitva,majd a szent köveken készítettünk néhány fotót. Nagyon fáztunk,és elindultunk a templomhoz. Az egyik kőből meleg áradt,jól eső meleg. Mintha fűtés lett volna benne. Lefeküdtünk az előtte lévő kőre. Ahogy ott feküdtünk,és éreztük a kövek energiáit,az összefüggő felhőzeten át egy napsugár áttört, és melegíteni kezdett bennünket. Éppen fölöttünk,egy kis lyukon át világított, és melengetett bennünket a nap. Jutka behunyta a szemét,majd néhány percig elaludt. Többen járkáltak a köveken,de a mi mélységes nyugalmunkat semmi nem zavarhatta meg.

Hittel telt szívvel sétáltunk vissza a városközpontba a buszhoz. Még volt egy bő óránk az indulásig. Néztük a sirályok játékát,és Maris kagylót gyűjtött. Egyre melegebb lett. Jól esett volna egy jégkrém. Bementünk egy bárba,de nem volt kedvünkre való. Átmentünk egy másik bárba,belehajoltak a lányok a jégkrémes hűtőbe,hogy válasszanak. Én felméztem a pultra, "nézzétek árulnak csokis szuflét!"- szóltam hangosan. Három csokis szuflé volt, nem öt,nem kettő,éppen három. 

A buszon az utunk Fisterra felé felért egy hullámvasutazással a budapesti vidámparkban. Meglehetősen örültünk amikor megérkeztünk. Szikrázó napsütéses idő lett,és mi lementünk fürödni,és napozni a két km hosszú Playa de Langosteirára,a homokos öbölbe. Marissal órákon át kagylókat gyűjtögettünk. Jutka,aki Fisterra szerelmese lett, pihent a parton. Több kilónyi kagylóval felszerelkezve értünk vissza a szállásra, majd visszamentünk az óceán partra naplementét nézni. Vérvörös lett az ég alja,és olyan volt,mintha megnyílt volna a mennyek kapuja. 

Este az ágyban arra gondoltam,hogy soha nem felejtem el ezt a napot. Az életet nem azok a napok jelentik, amelyek elmúlnak,hanem azok,amelyekre emlékezünk.

"Napról napra, lépcsőről lépcsőre megyek majd tovább ezen a különös úton....felfelé,vagy lefelé vezet a lépcső? Ezt nem tudom. De nem állok meg." Márai Sándor