Július 13-án nagy kaland várt ránk. El akartunk jutni a híres kereszthez a Cruz de Ferróhoz. A Monte Iragón álló vaskereszt a Jakab út mentén a legszerényebb de talán a legmegkapóbb hely. 1500 méter tengerszint feletti magasságban egy nagy kőhalomból egy hosszú vékony nyárfaoszlop mered a magasba amelyen egy vaskereszt található. Az eredetét még ma is homály fedi. Lehet,hogy valaha egy római útjelző volt. Az viszont biztos,hogy a zarándokok évszázadok óta egy követ helyeznek el a keresztnél. A Cruz de Ferro ima így hangzik " Uram az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő,amelyet a Megváltó keresztjének lábához teszek,amely cselekedetem egyszer majd amikor az életem tetteit elbírálod a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni amelyekben a jótettek lesznek. Legyen így!" Sok zarándoknak ez a rituálé jelenti a lelki terhének elhagyását.Fontos,hogy a követ mindenképpen otthonról hozzuk magunkkal. 

A szálláshelyről még sötétben elindultunk,és újra gyönyörködhettünk a napfelkeltében. Nemsokára eljutottunk a faluba,amit Klára ajánlott nekünk,és megtaláltuk a szépséges kis aubergét. Reggelizni is lehetett az éttermében. Jessus barátunk már ott volt,és lelkesen üdvözölt bennünket. Vele ült az asztalnál az alkoholista férfi,akit első nap este láttunk a kolostornál a földön feküdni. Szalonnából,sült tojásból,bagettből,és frissen facsart narancsléből állt a reggelink. Szép napsütéses időben zarándokoltunk tovább. Két óra múlva értük el Rabanal de Caminot. Rabanaltól komoly emelkedő kezdődik Puento de Foncebadon hegyfok felé.Főleg ösvényeken haladtunk az országúttól távol egy félig elhagyott falucska Foncebadón felé. Találtunk egy szép éttermet,ahol megebédeltünk,és mivel bolt is volt egyben vettünk némi édességet. Többen itt szálltak meg Foncebadonban. Mi hárman tovább indultunk,mert nagyon szerettünk volna eljutni a kereszthez. Ösvényen kapaszkodtunk felfelé,és láttuk,hogy elég sötét fellegek kezdenek gyülekezni,és árnyékolják be a csodálatos panorámát. Háromnegyed órán keresztül kapaszkodtunk felfelé.Hihetetlen öröm mámorban úsztunk,mikor megláttuk a keresztet. A kereszt mellett a főúton ki volt feküdve az alkoholista férfi,táskáját az autók kerülgették. Szerencsére megállt egy autó és felébresztették a férfit,nehogy megsérüljön. Elővettük az otthonról hozott köveinket,és egy nemzeti színű szalagot,és elhelyeztük a keresztnél. Elmondtuk az imát is,amelyet az útikönyvünkben olvastunk. Jutkának,és nekem szív alakú kövünk volt. Jutkának a gyermekei gyűjtötték,és rajzoltak rá. Az én kövemet a tiszabecsi osztálykiránduláson találta a Tiszában Balázs Dzsenifer,és Szalkovszki Dézi, és az osztály nevében átadták nekem. Eltettem ezt a követ,mint szép emléket. Két év elteltével egyértelmű volt számomra,hogy ezt a követ fogom letenni a Cruz de Ferrónál. Dézi szép virágokat festett rá. Még egyszer megfogtam a  követ,és a tenyerembe szorítottam. " Uram! Leteszem ezt a követ,amelyet a gyerekektől kaptam. Elmesélem neked,hogy milyen csodálatos gyerekek. Mikor egyikük beteg lett,az egész osztály egy személyként a segítségére sietett. Végig ott álltak beteg társuk mellett..Lemondtak az osztálykirándulásukról, azért,hogy a pénzt felajánlják a gyógyításra. Dézi még a haját is levágatta,és a barátnőjének adta. Mindig éreztették vele,hogy a körülmények ellenére is közéjük tartozik. S ez a nem mindennapi gyerek aki a betegség keresztjét hordta méltósággal, felnőtteket megszégyenítő erővel,gyógyuljon meg hamar!  Leteszem Berkes Marikáért, Sári Éváért,  Daragó Marikáért, Önmagamért,és mindenkiért,akinek szembe kell néznie súlyos betegséggel. Leteszem édesapám, kereszt szüleim, nagyszüleim, Dr. Veress Gábor,és Olga, Sztrohár Pista bácsi, Tamás József és Gizike néni, Répási Jani, Török Laci, Oláh József,és Gizi, Hegedűs Sanyi, Batta Jani, Dobos Ottó, Pázmándi Misi, Bartók Laci, Pók Pista,és valamennyi elhunyt kedves falubelim lelki üdvéért,és családtagjaikért,akik a hiányuktól szenvednek a mai napig. Kérlek vigyázz a jelenleg betegséggel küzdőkre,adj erőt a gyógyulásukhoz! Ámen! "

Cseperegni kezdett az eső. Behúzódtunk a kereszt mögött lévő Szent Jakab kápolnához. A nagy zivatar elől menekült még be az alkoholista férfi is. Maris ránézett,és mondta neki: " Hát mi van veled? Hogy nézel ki?" A férfi,aki nem valószínű,hogy értett magyarul, a hangsúlyból kikövetkeztette a kérdést. Válaszolt Marisnak angolul. Elmondta,hogy Malagáról jött,és öt éve járja a caminot oda-vissza. Erős kábítószer függő volt,és mióta itt van egyáltalán nem kábítószerezik,viszont iszik. Miután ezt elmondta elővette a hálózsákját,belebújt,és lefeküdt aludni. Vártunk,amíg elállt a hirtelen jött zápor,és elindultunk Marjarin felé,ami 4,1 km-re volt. Taxival suhantak el mellettünk zarándokok,de mi megfogadtuk,hogy ezentúl csak gyalogolunk. Úgy átázott a zarándokoknak kijelölt ösvény,hogy az aszfaltúton mentünk. Az auberge nem volt szimpatikus nekünk,ezért tovább mentünk El Acebóba. Az út mellett fehérlett a talaj a leesett jégtől. Egy autó jött velünk szembe,és azt mondták,hogy kb. 3 km van még hátra. Legalább 5 km-t tettünk meg,de még település nem volt sehol. Dörgött,villámlott,gyülekeztek a fekete felhők. Újra elkezdett esni az eső. Egyre gyorsabban mentünk. Megkönnyebbültünk a falu látványától. Amikor beléptünk az auberge ajtaján, mögöttünk leszakadt az ég. Ömlött az eső. Olaszok által irányított szállás volt. A korábban megérkező zarándokok főztek,és minket is meghívtak vacsorára. Egy indiai férfi volt a főszakács. Érdekes beszélgetés folyt a vacsoránál, volt ott olasz,spanyol,francia,német, brazil, és magyar zarándok.Azért nagyjából,csak megértettük egymást. A menü saláta,lencse leves,és bor volt. Az indiai zarándok nagyon finom lencselevest készített. Jól esett az alvás a hosszúra nyúlt nap után. Az eső csak esett,és folyni kezdett befelé az ablakon.