Évek óta formálódott bennünk a gondolat,hogy el kellene menni,meg kellene csinálni a caminót. Néztünk filmeket,olvastunk beszámolókat róla, tervezgettük,formálgattuk magunkban,szépen felépítettünk egy "camino álmot." Elhatározásra jutottunk,és készülni kezdtünk,fizikálisan,lelkileg anyagilag . Januártól minden nap az utazásról szólt. Amikor edzettünk, amikor felszerelést vásároltunk, amikor repülőjegyet,és vonatjegyet vettünk,amikor tervezgettük az utazásunk részleteit, amikor együtt túráztunk hajnalonként. Örültünk ha valakinek sikerült egy jó cipőt venni,örömmel néztük egymás hátizsákját. (Emlékszem mikor először felvettük megpakolva,és kijöttünk vele az utcára,milyen furcsán éreztük magunkat.) Segítettük egymást a ruházat kiválasztásában. Volt olyan nadrág,póló, zokni, ami kezdetben jó ötletnek tűnt,de az edzések alatt rájöttünk mégsem használható. Elindultunk délután a bagotai úton egy 15 km-es próbát tenni,árkon-bokron kerítésen keresztül jutottunk ki a Nyugati-főcsatorna partjára,és úgy jöttünk vissza a faluba a 35-ös mellett. Egy másik alkalommal el akartunk jutni a folyási felüljáróig,és bekeveredtünk egy hernyókkal teli beteg fákat tartalmazó erdőbe. Akkor jöttünk rá,hogy Hágen Juditból,és Berkes Marikából kiváló gátfutó lett volna. Úgy szaladtak,és ugráltak ki az erdőből,mint egy kecses gazella. Egyik szombaton,mikor Újtikosra akartunk eljutni, több mint tíz kilométert sétáltunk körbe egy búzamezőn az én remek ötletemnek köszönhetően. Ilyenkor mindig kiderült,hogy melyik ruhadarab,zokni alkalmatlan egy több napos túrára. 

Készültünk,lelkesen, minden negatív érzést,és gondolatot hátra hagyva. Nem volt kérdés,hogy sikerülni fog. Átjárta a mindennapokat a "camino láz." Reggel ha felkeltünk a napi edzésterven gondolkodtunk, este ha lefeküdtünk még elalvás előtt elolvastunk egy beszámolót a camino club bejegyzéseiből. Ha együtt voltunk mindig arról beszéltünk,hogy ki mit olvasott,mi az amire még gondolnunk kellene. A hátizsák megpakolva mindig ott volt az ágyam végénél,és alig vártam hogy felvehessem. Soha nem vártam még ennyire,hogy véget érjen a tanév,és elindulhassak végre. Talán ezért is volt bennem az úton két hétig az eufólikus öröm,és hála,hogy ott lehetek. 

Bár készültünk,és láttunk is részleteket képes beszámolók segítségével,mégis sokkal több volt ez,mint amire számítottunk. Elmondhatatlan.  Teljes lelki-testi feltöltődés. 35 nap telis-tele élménnyel, az ismeretlen felfedezésével,önmagunk megismerésével. Ahogy teltek a napok úgy változtunk mi is. Egy földből kihúzott hagymához tudnám hasonlítani, kezdetben még rajtunk volt a földdarab, a koszos külső héj,majd nap-nap után foszlott le rólunk az újabb-és újabb héj,míg a legszebb-legzamatosabb részhez nem értünk. Fáradtak,és kedvetlenek voltunk,mikor elindultunk,és fiatalos lendülettel tértünk haza. A Jutkáról készült fotó mindent elárul erről. A legbelsőbb gyermeki énünket is sikerült elővarázsolni, gondoljatok csak a "Mariska Galuskára",( és még jó néhány videóra,amit itt nem tettünk közzé. ) 

Az érzés,hogy meg tudtuk csinálni mindent vitt. Az már csak grátisz volt,hogy sikerült fogynunk néhány kilót,és a testzsír százalékunk is csökkent. :)

A vissza állás a mindennapokba nem volt könnyű. Tudjátok a mese után a valóság nem mindig felemelő. Jutka,és Maris a haza érkezésünk utáni második napon már munkába állt. Nekem még szerencsére volt szabadságom. Higgyétek el, ahhoz hogy a lelkünk utolérjen kell jó néhány nap. Én a "camino mámorban" úsztam,amíg el nem kezdődött a munka az iskolában. Ezért is kezdtem el írni a blogot. 

Valaki kérdezte,hogy megérte-e,és hogy újra megcsinálnánk-e? A válaszunk: ha van egy álmod ne késlekedj megvalósítani. Nem számít a korod,nem számít hogy hol élsz, hidd el megtudod csinálni! Csak akarnod kell! S,ha igazán akarod a Mindenség összefog hogy a kívánságod megvalósítsd!