Eljött a tizedik nap. Korán reggel kezdtek készülődni szobatársaink. Mi is csomagolni kezdtünk. Rendszerint úgy aludtunk az emeletes ágyakon,hogy az egyik ágyon alul Jutka,felette Maris,és a mellettük lévő ágyon alul én. Készülődés közben Jutka odasúgta nekem: Boldog szülinapot! Sokáig úgy terveztük,hogy majd egy év múlva az 50. szülinapunkat ünnepeljük az El Caminón. Azért írom többes számban,mert Hágen Judit,Berkes Marika,és én egy évben születtünk,és júliusban ünnepeljük a születésnapunkat. Nem vártunk még egy évet,elindultunk 2018-ban.  Vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt nagyon boldog voltam,hogy megvalósul egy nagy álmom,másrészt a szülinapomon nem volt ott velem a családom. Előfordult már korábban is,hogy táboroztam július 2-án,de pár napon belül otthon voltam,és boldogan ünnepeltünk együtt. Azt nem vettem számításba,hogy 25 napot kell még várnom arra,hogy megölelhessem szeretteimet. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben értünk be Granónba. A templommal szemben volt egy hangulatos kávézó,melynek My Way  ( Az én utam) volt a neve. S akkor felnéztem az égre,és megköszöntem a jelet. Tudtam,hogy itt kell lennem,és jó helyen vagyok. A My Way c. Frank Sinatra dal az egyik kedvencem, mondjuk én Robbie Williams előadásában jobban szeretem. Igazi szülinapi dal,mély mondanivalóval,egyfajta belső számvetés. Idézek egy pár sort a dalszövegből:

"Szerettem, nevettem, és sírtam
Volt, hogy bőségben, volt, hogy nélkülözésben éltem
És most, hogy a könnyek felszáradtak, most mindezt olyan lenyűgözőnek találom
Tudni, hogy ezt mind megtettem
És talán kijelenthetem, hogy nem félszegen
Ó nem, én nem, mert én a magam módján csináltam. 

Az lenne az ember, amit sikerült megszereznie?
De ha nem önmaga, akkor sosem volt semmije
Kimondani azt, amit igazából érez és nem pedig azt, amit a meghunyászkodók
Az emlékezet megmutatja, hogy álltam az ütéseket és mindent a magam módján csináltam! "

Megvettük a reggelinket,és kiültünk a kávézó előtti asztalok egyikéhez enni. Én tapast vettem bagettel,és frissen facsart narancslevet. A tapas az apró ételt jelent,ami tulajdonképpen bármiből lehet. Az én reggelim akkor krumplis tortilla volt.Ez egy nagyon egyszerű,és laktató étel, az íze a slambuchoz hasonlít. Nagyon megszerettem,és többször is választottam reggelinek. Már éppen hozzá akartam kezdeni az első falatnak,mikor megjelent a két csaj. Hágen Judit kezében egy csokoládés süti,benne a gyertya,és széles mosollyal az arcukon énekelték nekem a boldog szülinapot!! Elmondták,hogy a kávézó tulajdonosa nagyon izgatott lett,mikor Jutka említette neki,hogy szülinapom van,és a sütibe kellene egy gyertya. Egy nullás gyertyát találtak,és ez került az én szülinapi tortámra. Jutka azt mondta,hogy ez a gyertya egy új időszámítás kezdete. Eddig volt a camino előtti életem,és innen indul egy új élet a camino után. Lelkemnek nagyon tetsző születésnapi beszéd volt ez. De a csokis szuflé! Még mindig érzem a számban finoman szétomló tésztát,és a páratlan ízorgiát. Éreztem,hogy ez az egy süti kevés lesz,ezért vissza mentem a kávézóba,hogy vegyek még szuflékat. A kávézóban két szuflé volt, se több,se kevesebb. 

A reggeliző asztalunktól néhány méterre volt egy kút, ahol két fiú vizet próbált engedni az üvegébe. Több percen át nézegették, nyomogatták,de nem jött víz. Csalódottan elindultak. Mi akkor értünk oda,és Mariska megütögette a botjával a csap előtt elhelyezkedő vízelvezetőt. Abban a pillanatban elindult a víz,a csap mozgásérzékelős volt. A fiúk után kiáltottunk,és ők visszajöttek. Az egyikük elkezdte spanyolul mondani,hogy halelujah,ez a nő vizet fakasztott! Így szereztünk egy új spanyol ismerőst,akit egyáltalán nem érdekelt,hogy mi nem beszélünk spanyolul. Ha meglátott később bennünket,mindig lelkesen köszönt,és percekig beszélt hozzánk,amiből mi egy kukkot sem értettünk. Granónt elhagytuk. Fél óra múlva egy határkő jelezte a Kasztília-León tartomány kezdetét. Fél óra múlva érkeztünk meg Redecilla del Caminoba. A település látnivalója a művészien megmunkált román stílusu keresztelő medence a Santa Maria templomban. Erre a látnivalóra az egyik ír srác hívta fel a figyelmünket. Ő nagyon kedves,és vallásos volt, három nyelven beszélt,és ismerte a főbb látnivalók történetét. Ezután sík terepen kis falvakon mentünk keresztül. Már napokkal ezelőtt észre vettünk az úton egy kínai lányt,aki a legnagyobb melegben is hosszú nadrágban,hosszú ujjú ingben,kesztyűben,kalapban szédelgett az út szélén. Egyedül haladt,vánszorgott az úton. Egyszer már azt hittük segítséget kell hívni hozzá. Azután rájöttünk nem szédeleg,hanem ilyen a járása,és ő szeret kényelmes tempóban zarándokolni. Az volt az érdekes,hogy mi mindig leelőztük,és ő másnap ugyan ott tartott,ahol mi. Elneveztük a lassú kínainak. Mariskát két dolog idegesítette az úton. Az egyik,ha reggel ébredés után nem kapott kávét,a másik a lassú kínai. Fel nem foghatom-mondta Maris-hogy a csudába ér ez a kínai ebben a tempóban oda,ahol mi vagyunk? 

Három óra körül értünk Beloradóba,és már nagyon meleg volt. A bal sarkam rettenetesen fájt. Nagy nehezen bevonszoltam magam a templomba,és lefeküdtem az utolsó sorban a padba. Nagyon jól esett a hűvös,és hogy felemelhettem a lábam. A csajok elmentek szállást keresni. Néhány méterre volt az Albergue Cuatro Cantones,egy nagyon tiszta igényes szállás. Több ismerősünk is itt aludt. Aminek nagyon örültünk,hogy volt kertje,és a kertben medence. Néhány zarándok össze fogott,és a kínaiak vacsorát főztek. Mi a német tanárbácsival elmentünk a közeli boltba,és bőségesen vettünk ennivalót,még a következő napra is. Vacsora után telefonbeszélgetések zajlottak családjainkkal. Majd örömmel olvastam a sok-sok Facebook üzenetet.  Kényszert kezdtem érezni a vers írásra. Lenn ültünk Marissal a kertben. Én próbáltam írni, ő csendben nézegette telefonját. Egyszer csak felkiáltott: Ilyen nincs! Itt a lassú kínai!