La Fabatól hegynek felfelé mentünk egy órán át,míg eljutottunk La Lagunáig,ami az utolsó település volt León tartományban. A megszűnő erdő után kilátás nyílt a környező hegyekre.Bő fél óra múlva a jelzőkő mutatta a Santiágóig hátralévő távolságot 152,5 km. Nemsokkal később egy határkő üdvözölt bennünket,amely a galíciai Lugo tartomány határát jelzi. További fél óra gyaloglás után érkeztünk O Cebreiro faluba. A faluban volt lelkész hatvan éven át Elias Valina a modernkori Jakab-út,és a sárga nyilak úttörője. 1984-ben ő jelölte meg az utat sárga nyilakkal Franciaországtól egészen Santiagóig -amely nyíl a Camino de Santiago útjelzője,és védjegye lett. E régió építészetére jellemző az ovális alapú zömök kőház,amelyeket mélyre ereszkedő nádtetőkkel fednek be.
Ezután újra felfelé haladtunk,míg el nem értünk egy kis nyerget 1378 m magasan. Kis idő múlva az erdő szélén az utunk egy köves útba torkollott. Mariska meg is kérdezte: "Ott vagyunk már?" Jutka válasza: "A felüljáró oda-vissza kétszer." Mariska: "Persze vagy hatszor! Én felhívom Csőke Kálmit,és megmondom neki,hogy mire haza megyek túrja el azt a felüljárót,mert nem tudom mit csinálok vele!" Órák óta felfelé haladtunk,de sohasem mentünk lefelé. Nem kevés munkával kapaszkodtunk fel az Alto do Poio hágóra. A szakasz utolső negyede elég meredek volt. Ezzel sikeresen leküzdöttük a Santiagóba vezető út utolsó nagy akadályát. A galíciai hegyvidék panorámájában gyönyörködve bandukoltunk innen tovább jó utakon,és ösvényeken míg el nem értük Triacastelát. A középkorban megszokott volt,hogy a zarándokok egy követ vittek magukkal a helyi kőbányából,melynek mészköveiből a meszet készítettek a santiagói katedrális építéséhez. Elindultunk a központ felé,és találtunk egy bárt,ahol nagyon finom hamburger menüt ettünk. Mindhárman bírtunk volna enni még egy menüt,de egészséges gyomrunk érdekében,ezt inkább későbbre halasztottuk. Olyan 300 métert mehettünk,mikor én jeleztem,hogy az ott található szállás biztos,hogy jó lesz nekünk. Valóban egy modern jól felszerelt szállás volt,hatalmas terasszal. Szívesen üldögéltünk a teraszon zuhanyzás után. Tíz emeletes ágy volt a szobában,de csak heten aludtunk ott. Hét óra után egy újabb hamburger menüt ettünk. A bár belsejében idősebb spanyol férfiak kártyáztak,és hangoskodtak. Végül felpattantak,autóikba ültek,és elhajtottak. Vacsora után sétáltunk a városban,és megkerestük a Samosba vezető utat. A szállásunkra visszafelé találkoztunk Jessussal, és váltottunk pár szót. Ő volt az egyetlen a régebbi ismerősök közül,akivel még együtt haladtunk. Megkerestük a boltot,és feltöltöttük a víz,és élelmiszer készleteinket. Lefeküdtünk aludni,de nekem nem jött álom a szememre. Kimentem a teraszra és percekig, csak néztem a tájat. Magamba akartam szívni,mint a szivacs. Hogy soha ne felejtsem el ezeket a szépséges hegyeket,a patakot,a kőkerítés mellett futó ösvényt,a fákat, és a virágokat. Olyan nagyon szép volt! S akkor a lábam ujjától,a fejem búbjáig átjáró bizsergető érzés lett úrrá rajtam. Azt gondoltam: " De jó élni!"
