Fél hét körül indultunk el a szállásunkról.  Tökéletes éjszakánk lett volna,ha az angol lány nem ébreszt fel bennünket. Utunk első szakaszán az előző esti vacsoráról,és a sok magyar szót ismerő tulajdonosról beszélgettünk. Frómista felé. Sokáig a Castilla csatorna mentén gyalogoltunk. Egyik oldalunkon fasor,másik oldalon a csatorna. Felüdülést jelentett ez,az előző napok árnyéktól mentes búzatábláihoz képest. Frómista határában egy zsiliphez értünk,amin átgyalogolva jutottunk be a városba. A központban megnéztük az 1066-ban felszentelt Iglesia de San Martin templomot a spanyol román stílus gyönyörű példáját. Sokat gyalogoltunk a városból kifelé aszfalt úton,majd az autópálya felett is átmentünk egy felüljárón. A főút mellett haladtunk a beton oszlopokkal kijelölt úton. Újra szétváltunk a szokásos sorrendben elől Maris,középen Jutka,hátul én. Gondolatainkba mélyedve zarándokoltunk. 

Ez itt más. Egy másik dimenzióban lépünk. Nincs múlt, és jövő csak a jelenben élünk.

Lépek. Hátamon a zsák, kezemben a bot.  Tudom, hogy valóság, mégis álmodok.

Lábam a földön. Érzem, hogy lépek, s énemből feltör a legbelsőbb lélek.

Nem szól. Érez. Befogadja a körülöttem lévő táj szépségeit, és töltekezik.

Jó így. Nincs semmi, amit jobban szeretnék. Ezt a pillanatot a létezés értelméért.

Nem kell rohannom, a saját kedvem szerint léphetek. Nincs elvárás, határidő, megfelelési kényszer, aggódás, csak egy egyszerű képletek.

Az egész része vagyok. Pontosan beleillek. Befogad, átölel fenntartások nélkül. Nem akarja, hogy más legyek.

Sejtjeim boldog nyugalomba kerülnek. Az Univerzum rezgéseivel együtt rezegnek.

Az agyamból kiszállnak a gondolatok. Egy marad a hála. Köszönöm Uram, hogy vagyok!

A „van” szó a tulajdonra utal. Van valamim. S most értettem meg, hogy van életem.

Nem valaki gyermekeként, valaki anyjaként, valaki párjaként, valaki barátjaként, munkatársaként, hanem a létezésért, önmagamért.

Állok. Nem vagyok más, mint létező biológiai lény, amit embernek hívnak. Éppen annyira vagyok fontos, mint itt az úton bármi más, ami él. A pipacsok, a fű, a fa, a bokrok, a virágok. Élő sejtek halmaza. Ez megnyugtat. Jó így! Természetes. Nincs min agyalni. A gondolataim tisztulni kezdenek.

Minden egyszerű lesz. Jól vagyok, szemlélem a tájat. Annyira gyönyörű! Isten tökéletes alkotása. Minden-mindennel harmóniába. Néhány csodálatos napig én a részese lehetek.

Ezek a gondolatok jártak a fejemben,mikor beértünk Poblacion de Camposba, majd egy negyed óra múlva Revenga de Camposba. Újabb két órás gyaloglás után érkeztünk be Villálcazar de Sirgába. Itt egy gyönyörű 13. századi templom előtt készült a fotó. A templommal szemben volt egy bár,ahol finom süteményeket lehetett kapni. A szikrázó napsütésben a bár és a templom közötti teraszra ültünk,és végre jól besütiztünk. A teraszon ott ültek a velünk egy ütemben haladó kedves ismerőseink is. Persze jött a spanyol srác,és jókedvűen elmondta gondolatait spanyolul nekünk. Mi vidáman bólogattunk,gondoltuk igaza lehet. A bártól a közeli parkba mentünk,ahol zokni csere következett. A park másik oldalán felfedeztünk egy cukrászdát. Megnéztük a kínálatot. Nagyon megörültem,mikor észre vettem a polcon az előre becsomagolt pogácsákat. Vettem egy csomagot. Jutka azt mondta ő nem cipeli,mert biztos van egy kg. Annyira rá voltam éhezve a pogácsára,hogy még a plusz súly sem tartott vissza. Ahogy az utcára értünk,kibontottam a csomagot, és megláttam,hogy sikerült beszereznem 1 kg-nyi citromos muffint. " Nem baj!-kiáltott fel az édes sütemények legnagyobb imádója Maris- "Megesszük!" Bár sós pogácsára voltam éhezve, el kell ismernem,hogy finom,házias ízű muffin volt. De az is lehet,hogy csak vigasztalom magam,mert az üzletekben 1,5 Euróért vehettem volna muffint, és ezért 3 Eurót fizettem.  Egyre melegebb lett,és a tűző napon nem volt könnyű gyalogolni. Población de Camposban beültünk egy étterembe,ami egyben auberge is volt. Többen itt maradtak,többek között a mi előző éjszakai szobatársaink is. Mi megebédeltünk,és hideg sört ittam én. Ez nem az én napom volt,ami az ötleteimet illeti. Hihetetlen forróság csapott meg bennünket,mikor kiléptünk a bárból. Carrion de los Condesig hátra volt még egy hat kilométeres szakasz. Sehol egy fa,ahol egy kis árnyékba állhattunk volna. A többit elképzelhetitek: tele gyomor, sör, forróság,séta a napon. Egy jó dolog azért volt benne,nem éreztem,hogy fáj a sarkam. Elég sokat szenvedtem,mire beérkeztünk a szállás helyünkre a Santa Clara aubergébe. Kedves apácák fogadtak bennünket. Minden ismerősünk itt volt már. A szobában egy légtérben legalább ötvenen aludtunk. Nekem,csak a folyosón lévő ágyon jutott hely. Zuhanyzás után bevásároltunk,majd a jól felszerelt konyhában Maris lecsót főzött. Jutka,és én kiültünk az udvaron elhelyezett asztalhoz. Velünk szemben egy idős festett szőke hajú vékony nő éppen írt,és a dolgait rendezgette. Az udvaron lévő szárítókötelek megteltek ruhákkal,sokan mostak ezen a napon,hiszen nagyon gyorsan megszárította a perzselő nap. A finom lecsóillat az udvart is belengte. Vacsorázni készültünk,és én arra gondoltam,talán meghívhatnánk az idős nőt,mert nekem olyan magányosnak tűnt. Azután mégsem hívtuk meg az asztalunkhoz. Ő bejött a konyhába,és nem találta a feljáratot a szobákhoz. Elmentem vele,és megmutattam neki. Vacsora után templomba mentünk. A mise után közös éneklés,és beszélgetés volt az apácákkal. Ezen a közösségi rendezvényen enyhén értelmi fogyatékos emberek egy csoportja is részt vett velünk. Annyira megható volt látni ezeket a boldog,és szeretettel teli embereket. Az est végén minden résztvevőnek átadtak egy rózsát. A mi fiatal beszédes spanyol ismerősünk lelkesen felugrott,és megölelte a nőt,aki elhozta a csoportot közénk. A nyugodt alvásról ilyen körülmények között nem lehetett szó. Nem tudtunk ablakot nyitni,többen horkoltak. Aki kiment a mosdóba az én ágyam mellett haladt el. A közösségi szállásoknak a lelki többlet adja meg a jelentőségét. Dönteni kell a kényelem,és a lelki megújulás között. Számomra egyértelmű volt a választás.

Az éjszakai nyugodt alvás után jó kedvűen indultunk el Hontanasból. Eleinte egy szűk gyalogösvényen haladtunk, majd aszfalt úton jutottunk be San Antonba.  Ahogy odaértünk a templomot a kolostorral összekötő dupla boltívhez kellemes reneszánsz muzsikára lettünk figyelmesek. Láttuk ezt a csodálatos 12. századi épületet,és hozzá a 15.századi zene. Kisebb időutazás volt. Ezt a kolostort Szent Antal ispotályosrend alapította zarándokkórházként a 12. században. A kolostornak csodát tulajdonítottak,mivel sok zarándok gyógyult meg itt a " Szent Antal tüze" betegségből. Az anyarozsgomba által okozott mérgezés gyakran halállal végződött. A betegség Észak-Európában a sovány termés következtében fordult elő,amikor a rossz minőségű gabona is belekerült a kenyéralapanyagok közé.A jelenséget csodagyógyulásnak nevezték,pedig a magyarázat abban rejlik,hogy a zarándokok az Ibériai-félszigeten áttértek az ott megszokott búzakenyér fogyasztására. San Antónnal szorosan összefügg a T-alakú jel ( Tau) is,melynek eredetét Egyiptomban kell keresni. Ez a héber abc utolsó betűje,amely megfelel a görög "Tau" betűnek. A biblia ezt védelmet hozó jelként említi. Az Antalkereszt ( Cruz de Peregrino) még ma is a Jakab út egyik misztikus szimbóluma. Az országúton tovább bandukoltunk Castrojerizig. A települést elérve megpillantottuk a Santa Maria del Manzano apátsági templomot. A templom ma már múzeum,és itt lehetett megvásárolni az apácák által faragott Tau-keresztet. 

Castrojelitzt az Alto de Mostelares táblahegy irányában hagytuk el. Széles köves utunk fél óra múlva emelkedni kezdett, Ezen fél óra múlva értünk fel a 913 m-en fekvő magaslatra, ahonnan pompázatos a kilátás Castrojerizre,és a körülötte lévő táblahegyekre. Innen egy 18% lejtőn leereszkedtünk a búzatáblák közé a síkságra. Földúton jutottunk be Boadilla del Caminoba. Pici település,amelynek fő látványossága a 16. századi kőből készült törvényoszlop ,és a Nuestra Senora de la Asuncion templom. 

Haladtunk a központ felé,és benéztünk egy kertbe,ahol medence volt,és zarándokok ruhái voltak kiterítve. Ennek ellenére nagyon egyszerű aubergének nézett ki. Azért bementünk,hogy megnézzük a szobát. Két szimpatikus középkorú férfi üzemeltette. Egyikük megkérdezte honnan jöttünk. Mondtuk,hogy magyarok vagyunk. Jó napot! köszönt vissza. A szállás nagyon kényelmes,és tiszta volt. Ráadásul külön szobában helyezték el a nőket,és a férfiakat. Este lementünk a konyha elé,és tanakodtunk,hogy vegyünk-e vacsorát. Oda jött hozzánk az egyik tulaj,és kedvesen betessékelt az étkezőbe,ahol már megvolt terítve,és tele volt zarándokkal. "Jó lesz!" biztatott minket magyarul. Tényleg jó volt. Lencse leves,marha pörkölt,és jégkrém. Nagyon finom étel volt. A marha pörkölt teljes mértékben a magyar ízvilágot tükrözte. Azt gondoljuk ez a srác Magyarországon tanult főzni,vagy dolgozott náluk magyar szakács. A vacsora asztalnál szembe ült velünk egy angol nő,és egy angol férfi. Mellettünk az ír fiukból az egyik,mivel barátja elment az amerikai fiatalokkal. Az ír fiú nagyon éhes volt,szegényke egész nap nem evett semmit. Vacsora után felfedeztünk egy fotót amelyen Martin Sheen volt látható a The way c. film forgatásán. Boldogan,teli hassal mentünk aludni.  Már szépeket álmodtunk,amikor az ír lány szobatársunk éjjel kettő körül bejött,és mindenkit felébresztett.

Fájó szívvel vettünk búcsút Burgostól. Hajnali sötétségben indultunk el. Az utunk a katedrális északnyugati oldalánál folytatódott. Mielőtt végleg elhagytuk,még egyszer visszapillantottam rá. Szerettem volna úgy az agyamba vésni,hogy soha ne felejtsem el. Körülbelül egy órán át haladtunk kifelé a városból. Burgos szép,élhető településnek tűnt,szép parkjaival,széles utcáival. Több mint két órán át gyalogoltunk a sík árnyék nélküli úton, szikrázó napsütésben. Jól esett a gyaloglás,de azért jó volt mikor beértünk Tardajosba. Megreggeliztünk,majd tovább haladtunk Rabe de las Calzadasba. A falu központjába áll az Iglesia de Santa Marina templom. Található még itt egy 17.századi grófi palota is,melynek jellegzetessége a kőkerítés sarkain trónoló kőből faragott címerpajzsok. Ezután utunk ámulatba ejtő kis középkori falvakon vezetett keresztül. Két óra múlva értünk el Hormillos del Caminoba. A településen található egy gótikus plébániatemplom, amely előtt egy szökőkút áll. A szökőkút tetején trónoló kakas figura a Napóleon ellen vívott függetlenségi háború egyik eseményére emlékeztet. Újabb két órányi gyaloglás után érkeztünk meg Hontanasba,egy picike középkori településre. Az auberge ,amit választottunk meglehetősen új,és korszerű volt. Nagy örömünkre még kis helyi bolt is volt egyben. Egy francia,és egy angol 60 év körüli nővel voltunk egy szobába. A francia nőt súlyos autóbaleset érte ,és a lábain lévő mély hegeket harisnyával takarta el. Zuhanyzás után Mariska főzni kezdett. A menü paprikás krumpli volt kolbásszal. Isteni finomat főzött Maris újra. Desszertként Jutka vett fehér csokiba mártott apró kekszet,amit Filipinonak neveznek. Ettől a naptól kezdve ez lett a kedvencünk,és ahol csak lehetőség volt rá vettünk. Árulták ét-, és tejcsokis öntettel is. Vacsora után pihentünk az udvaron elhelyezett nyugágyakon,majd meglátogattuk a helyi templomot. A helybeliek azt állítják,hogy a templom kútjának vize nagyon egészséges. A település neve is a kút szóból ered. A templomban találtunk egy kis füzetet,ami spanyolul,és magyarul is végig vezette a miséket. Legalább tíz nyelven voltak elhelyezve füzetek. Nagyon örültünk neki,mert így végig tudtuk imádkozni a spanyol miséket. Ebben a füzetecskében található az alábbi spanyol nyelvű zsoltár:

A hajó

Uram,te szemembe néztél,

és mosolyogva mondtad a nevem.

A homokba hagytam a hajómat,

és veled mentem egy másik tengeren.

Az éjszakánk nem volt zajmentes. Velünk aludt a szépséges belga lány,és egy házaspár az USÁ-ból. A férfi egész éjszaka horkolt. Még sötét volt ,amikor készülődni kezdtünk. Amikor kiértünk Belorádóból,és ráléptünk a földútra,ami Tosantosig vezetett,akkor kezdett felkelni a nap. Megálltunk,és szavak nélkül néztük,amint a nap megjelenik a horizonton. A Hair c. film betétdalát dúdolgattam magamban: Ébredj fel hajnal,hát hozd el a fényt! Aranyló szárnyakkal repülj most fölénk! Jó reggelt napfény,hozzád utazunk, új dalt dúdolj most Felség. Te fent vagy, és mi feljutunk.

Jutka arra kért bennünket,hogy ma gyalogoljunk többet,azért,hogy másnap hamarabb betudjunk érni Burgosba,és több időnk maradjon megnézni a várost. Az aznapi etap 24 km volt,ezért gondolta Jutka,hogy menjünk 30-33 km-t. Bármennyire fájt is előző nap a sarkam,reggelre elmúlt a fájdalom. Mondtuk Jutkának,hogy rendben van,próbáljuk meg. Röviddel Tosantos előtt egy árnyas pihenő helyen megreggeliztünk. Tosantostól egy kényelmes földúton haladtunk hegynek felfelé. Kis falvakon mentünk keresztül,majd röviddel Villafranca előtt érintettük a San Félix de Oca kolostortemplom maradványait. Régen ebben a kolostorban gyűjtöttek erőt a zarándokok, az Oka-hegyen történő átkeléshez. A hegy erdeiben rablók tanyáztak,akik veszélyeztették a zarándokok biztonságát. A hegy legmagasabb pontja 1162 méter,ahonnan pompás körpanoráma nyílik az elterülő erdős vidékre.Mi szerencsére rablókkal nem találkoztunk,de láttunk egy "indián pihenőhelyet", ahol még láb masszírozást is kérhettek a fáradt zarándokok. A nyújtás,és a masszírozás elengedhetetlenül szükséges a fáradt lábak formába helyezéséhez. Az én lábamat előző este Jutka profin átmasszírozta,és most,hogy hosszabb táv állt előttünk,időnként megállított bennünket,és a túrabotra támaszkodva mindhárman nyújtottunk. Az erdőben fakitermelés zajlott,és teherautók jöttek a kivágott fákért. Széles tűzvédelmi nyiladékon át érkeztünk az 1936-os polgárháborúban agyonlőtt köztársaságiak emlékművéhez. A felirat a következő: "Nem a haláluk volt értelmetlen,hanem a kivégzésük. Nyugodjanak békében!"  Közvetlenül ez után egy mély völgykatlanon keltünk át,majd egy újabb kaptatóval egy széles erdei úton jutottunk be San Juan de Ortegába. Itt megnéztük a Szent Miklós kápolnát. Negyed órát pihentünk. Az útikönyv szerint itt lett volna a szakasz vége,de mi tovább mentünk. Szerencsére mindenki jó volt,és így haladtunk tovább Montes de Oca erdőségében. Bő háromnegyed óra múlva elértük Agést, majd Atapuercát. Atapuercában 1994-ben egy 800000 éves emberi csontmaradványokat találtak,amelyek az első európaitól a Homo antecessortól származnak. Már a 20. század elején felfedezték a Sierra de Atapuerca-i barlangrajzokat. 2000-ben az ásatási hely felkerült az UNESCO kulturális örökség listájára. Itt is pihentünk egy negyed órát,és úgy döntöttünk még megyünk tovább.

Atapuerca után egy részben nehéz háromnegyed órás emelkedő várt ránk,amely a Matagrande-fennsíkra vezetett fel. Röviddel egy fakereszt elhagyása után kilátás nyílt Burgosra. Ez a látvány teljesen megbabonázott bennünket. Úgy éreztük Burgos már nincs is annyira messze. Már délután három óra volt,de mi vidáman pihentünk a fennsíkon,és élveztük a kilátást. Zarándokok már nem haladtak el mellettünk,csak mi hárman haladtunk a leendő szállásunk felé. Két kis település Cardenuela-Riopico,és Orbaneja -Riopico össze vannak épülve. Mi elindultunk az útikönyv utasításának megfelelően,de sehol sem találtunk aubergét. Már öt óra elmúlt,és a faluban egyetlen ember sem volt. Akkor megláttunk egy autót befordulni egy kapubejáróhoz. Oda siettünk hozzá,és egy középkorú spanyol férfi szállt ki belőle. Elmagyarázta nekünk,hogy visszafelé 4 km-re van a másik faluba szálláshely. Vagy maradt az a lehetőség,hogy még aznap este elmegyünk Burgosig. Az utóbbit választottuk. Nyolc óra körül,éhesen,fáradtan kerestük a szálláshelyet. Hágen Judit okos telefonján megnézte milyen lehetőségeink vannak. Egy bárban mini hamburgert,és sült krumplit ettünk,és gyümölcsös sört ittunk. Figyeljetek!-szólt Jutka.-Két percre innen van egy háromágyas szoba egy hotelben fél áron. Megnézzük? Ha aubergébe megyünk,akkor holnap kilencig el kell hagynunk,és akkor cipelhetjük a hátizsákot egész nap. Maradjunk egy egész napot Burgosban,és vegyük ki a szobát két éjszakára! Mi nagyon megörültünk ennek az ötletnek. Ránk fért egy kis pihenő. Ó bárcsak lenne fürdőkád!-kérte Jutka. Bárcsak lenne hajszárító!-óhajtotta Maris. Én közben azon gondolkodtam,hogy fogok a székről felállni,és elindulni? A vacsora után megkerestük a hotelt,ami a központban volt. Teljesen más volt,mint az eddigi közösségi szállásaink. Majd nem úgy voltunk,mint Julia Roberts a Micsoda nőben,mikor meglátta a hotel hallját,és felkiáltott: "Tyű a büdös mindenit!"  Beléptünk a szobába,ahol volt három ágy (nem emeletes),egy asztal,és egy szekrény. Jutka felkiáltott: "Csajok kád van a fürdőszobában!" Maris oda szaladt,majd ő is felkiáltott: "Van hajszárító! " 

Este mikor feküdtem az ágyamban,és senki nem feküdt felettem, arra gondoltam,hogy a zarándokút igényeket támaszt, napkelte előtt fel kell kelni a fáradtság ellenére is; az éjszakában kell gyalogolni a napkelte felé,ahogyan a nap születik;pihenni kell,hogy tovább lehessen menni.

Eljött a tizedik nap. Korán reggel kezdtek készülődni szobatársaink. Mi is csomagolni kezdtünk. Rendszerint úgy aludtunk az emeletes ágyakon,hogy az egyik ágyon alul Jutka,felette Maris,és a mellettük lévő ágyon alul én. Készülődés közben Jutka odasúgta nekem: Boldog szülinapot! Sokáig úgy terveztük,hogy majd egy év múlva az 50. szülinapunkat ünnepeljük az El Caminón. Azért írom többes számban,mert Hágen Judit,Berkes Marika,és én egy évben születtünk,és júliusban ünnepeljük a születésnapunkat. Nem vártunk még egy évet,elindultunk 2018-ban.  Vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt nagyon boldog voltam,hogy megvalósul egy nagy álmom,másrészt a szülinapomon nem volt ott velem a családom. Előfordult már korábban is,hogy táboroztam július 2-án,de pár napon belül otthon voltam,és boldogan ünnepeltünk együtt. Azt nem vettem számításba,hogy 25 napot kell még várnom arra,hogy megölelhessem szeretteimet. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben értünk be Granónba. A templommal szemben volt egy hangulatos kávézó,melynek My Way  ( Az én utam) volt a neve. S akkor felnéztem az égre,és megköszöntem a jelet. Tudtam,hogy itt kell lennem,és jó helyen vagyok. A My Way c. Frank Sinatra dal az egyik kedvencem, mondjuk én Robbie Williams előadásában jobban szeretem. Igazi szülinapi dal,mély mondanivalóval,egyfajta belső számvetés. Idézek egy pár sort a dalszövegből:

"Szerettem, nevettem, és sírtam
Volt, hogy bőségben, volt, hogy nélkülözésben éltem
És most, hogy a könnyek felszáradtak, most mindezt olyan lenyűgözőnek találom
Tudni, hogy ezt mind megtettem
És talán kijelenthetem, hogy nem félszegen
Ó nem, én nem, mert én a magam módján csináltam. 

Az lenne az ember, amit sikerült megszereznie?
De ha nem önmaga, akkor sosem volt semmije
Kimondani azt, amit igazából érez és nem pedig azt, amit a meghunyászkodók
Az emlékezet megmutatja, hogy álltam az ütéseket és mindent a magam módján csináltam! "

Megvettük a reggelinket,és kiültünk a kávézó előtti asztalok egyikéhez enni. Én tapast vettem bagettel,és frissen facsart narancslevet. A tapas az apró ételt jelent,ami tulajdonképpen bármiből lehet. Az én reggelim akkor krumplis tortilla volt.Ez egy nagyon egyszerű,és laktató étel, az íze a slambuchoz hasonlít. Nagyon megszerettem,és többször is választottam reggelinek. Már éppen hozzá akartam kezdeni az első falatnak,mikor megjelent a két csaj. Hágen Judit kezében egy csokoládés süti,benne a gyertya,és széles mosollyal az arcukon énekelték nekem a boldog szülinapot!! Elmondták,hogy a kávézó tulajdonosa nagyon izgatott lett,mikor Jutka említette neki,hogy szülinapom van,és a sütibe kellene egy gyertya. Egy nullás gyertyát találtak,és ez került az én szülinapi tortámra. Jutka azt mondta,hogy ez a gyertya egy új időszámítás kezdete. Eddig volt a camino előtti életem,és innen indul egy új élet a camino után. Lelkemnek nagyon tetsző születésnapi beszéd volt ez. De a csokis szuflé! Még mindig érzem a számban finoman szétomló tésztát,és a páratlan ízorgiát. Éreztem,hogy ez az egy süti kevés lesz,ezért vissza mentem a kávézóba,hogy vegyek még szuflékat. A kávézóban két szuflé volt, se több,se kevesebb. 

A reggeliző asztalunktól néhány méterre volt egy kút, ahol két fiú vizet próbált engedni az üvegébe. Több percen át nézegették, nyomogatták,de nem jött víz. Csalódottan elindultak. Mi akkor értünk oda,és Mariska megütögette a botjával a csap előtt elhelyezkedő vízelvezetőt. Abban a pillanatban elindult a víz,a csap mozgásérzékelős volt. A fiúk után kiáltottunk,és ők visszajöttek. Az egyikük elkezdte spanyolul mondani,hogy halelujah,ez a nő vizet fakasztott! Így szereztünk egy új spanyol ismerőst,akit egyáltalán nem érdekelt,hogy mi nem beszélünk spanyolul. Ha meglátott később bennünket,mindig lelkesen köszönt,és percekig beszélt hozzánk,amiből mi egy kukkot sem értettünk. Granónt elhagytuk. Fél óra múlva egy határkő jelezte a Kasztília-León tartomány kezdetét. Fél óra múlva érkeztünk meg Redecilla del Caminoba. A település látnivalója a művészien megmunkált román stílusu keresztelő medence a Santa Maria templomban. Erre a látnivalóra az egyik ír srác hívta fel a figyelmünket. Ő nagyon kedves,és vallásos volt, három nyelven beszélt,és ismerte a főbb látnivalók történetét. Ezután sík terepen kis falvakon mentünk keresztül. Már napokkal ezelőtt észre vettünk az úton egy kínai lányt,aki a legnagyobb melegben is hosszú nadrágban,hosszú ujjú ingben,kesztyűben,kalapban szédelgett az út szélén. Egyedül haladt,vánszorgott az úton. Egyszer már azt hittük segítséget kell hívni hozzá. Azután rájöttünk nem szédeleg,hanem ilyen a járása,és ő szeret kényelmes tempóban zarándokolni. Az volt az érdekes,hogy mi mindig leelőztük,és ő másnap ugyan ott tartott,ahol mi. Elneveztük a lassú kínainak. Mariskát két dolog idegesítette az úton. Az egyik,ha reggel ébredés után nem kapott kávét,a másik a lassú kínai. Fel nem foghatom-mondta Maris-hogy a csudába ér ez a kínai ebben a tempóban oda,ahol mi vagyunk? 

Három óra körül értünk Beloradóba,és már nagyon meleg volt. A bal sarkam rettenetesen fájt. Nagy nehezen bevonszoltam magam a templomba,és lefeküdtem az utolsó sorban a padba. Nagyon jól esett a hűvös,és hogy felemelhettem a lábam. A csajok elmentek szállást keresni. Néhány méterre volt az Albergue Cuatro Cantones,egy nagyon tiszta igényes szállás. Több ismerősünk is itt aludt. Aminek nagyon örültünk,hogy volt kertje,és a kertben medence. Néhány zarándok össze fogott,és a kínaiak vacsorát főztek. Mi a német tanárbácsival elmentünk a közeli boltba,és bőségesen vettünk ennivalót,még a következő napra is. Vacsora után telefonbeszélgetések zajlottak családjainkkal. Majd örömmel olvastam a sok-sok Facebook üzenetet.  Kényszert kezdtem érezni a vers írásra. Lenn ültünk Marissal a kertben. Én próbáltam írni, ő csendben nézegette telefonját. Egyszer csak felkiáltott: Ilyen nincs! Itt a lassú kínai!

Nájerát elhagyva egy kilométeren át erdős hegyoldalon bandukoltunk felfelé a Rioja Altai-fennsíkra széles földutakon. Az előző esti felvonulásról beszélgettünk. Hágen Judit cseresznyére éhezett,de a következő település messze volt. Annyira jól esne egy kis cseresznye!- mondta újra. Csak remélni tudtuk,hogy esetleg egy mozgó büfével találkozunk,és ott lesz cseresznye. Különváltunk,és a gondolatainkba mélyedve gyalogoltunk. Ahogy néztem a szépséges búzatáblákat,és a szebbnél-szebb virágokat egy verssor jutott az eszembe: "Isten tenyerén ébredtem,és lenéztem a Földre." Próbáltam magamban tovább mondani a verset,amikor megpillantottunk az egyik búza tábla szélében egy fát. Közelebb értünk, és a fa ágai roskadásig voltak érett cseresznyével. Néhány cseresznye beteg volt,de az egészségesekből jót lakmároztunk. Maris megjegyezte,hogy az Úr a Hágen Jutka kéréseit azonnal teljesíti. 

Még sötét volt,mikor elhagytuk kényelmes szálláshelyünket. A járdában elhelyezett camino jelek (kagylók) vezettek ki minket a városból. Legalább egy órán keresztül gyalogoltunk,és elhaladtunk számtalan modern épület,egy szökőkút,és pálmákkal teli park mellett. Fiatalok sétáltak az utcán,éppen egy buliból tértek haza. Fél óra múlva értünk egy gyönyörű park közepén fekvő víztározóhoz. A hattyúk barátságosan fogadtak bennünket. Éppen sétáltak ki a vízből. Elől ment egy nagy hattyú,és mögötte haladt hét kicsinye,leghátul pedig még egy nagy hattyú.Komótosan lépegettek előttünk át az úton. A zarándokok türelmesen vártak,és mindenki a hattyúkat fotózta. A vízben a kacsa család vidáman úszkált,és a kicsik szárnyaikkal csapkodtak. Ők sem akartak kimaradni a látványosságból. A víztározó után egy bódéra lettünk figyelmesek,amelyben egy ősz hajú zarándok ült. Marcelino Lobato Castrillonak hívják. Ő egy veterán caminos, aki fél életét az El caminónak szentelte. Amikor már nem bírt gyalogolni felállította bódéját,ahol szamaras pecsétjével ajándékozza meg a zarándokokat. De van nála cukorka,keksz,gyümölcsök,és faragott fa keresztek is. Kedvesen üdvözölt bennünket. Még néhány bizató szót is mondott nekünk spanyolul,amit sajnos mi nem értettünk. Mariskával készült egy közös fotó, elbúcsúztunk,majd indultunk tovább. Egy szőlőhegyen folytattuk a gyaloglást. Sajnos ez nem sokáig tartott,mert az út az autópálya mellett vitt tovább. Az autópálya melletti kerítést az előttünk itt járó zarándokok tele aggatták fából készült keresztekkel. Ahogy tovább mentünk az úton egy hatalmas fekete spanyol bikát láttunk a domb tetején. Ez egy reklámtábla Navarrete előtt. Navarrete rendezett kis óvárosának platánfás kúttal díszített főterén áll az Iglesia de la Asunción templom,amelynek pazarul díszített barokk oltára van. A templom előtt egy fazekat készítő férfi szobrát láttuk. Ez nem volt véletlen,hiszen a város híres a fazekas termékeiről. Spanyolországban sokszor éreztük azt,hogy az utak mindig felfelé haladnak,és szinte soha nem megyünk lefelé. Ez most is így volt,mikor felkapaszkodtunk az Alto de San Antón nyeregre. Már az ősemberek is szerettek önkifejezésük egy formájaként köveket helyezni egymásra. Útközben számtalan kövekből kirakott oszloppal találkoztunk. Hosszan gyalogoltunk,míg eljutottunk a Rio Najerilla folyóig. A camino hídon értük el a 200 km-es távot. Készítettünk is egy szelfit,amit feltettünk a Facebookra. Ezután kaptuk barátainktól a telefonhívást,hogy jól vagyunk-e? Bizony 29,8 km után közvetlenül nem szerencsés fényképet készíteni magunkról. Mi tagadás levettük a fotót,és miután lezuhanyoztunk,és pihentünk,akkor kértünk meg egy férfit a szállodánkból,hogy készítsen rólunk egy képet. Ezután vacsorázni mentünk,és egy hangulatos kisvendéglő teraszán ettük meg a peregrinosz menünket. A menü előételből,főételből,és desszertből állt. A lányok,ha tehették levest kértek előételnek,én általában a salátát választotta. Nagyon finoman készítették a marha húsból készült ételeket,és mi azon az estén is marha sültet ettünk. A desszert jégkrém,vagy habosított gyümölcskrém volt. A finom magyar sütemények hiányoztak nekünk. Az aubergében mikor megmutatták a szobát,a hölgy mondott valamit angolul. Én úgy fordítottam,hogy tízkor benn kell lenni a szálláson. Mi nagyon rendesek voltunk,és tízkor már feküdtünk az ágyunkban,és lekapcsoltuk a villanyt. Az utcára néző ablakunk volt,erkéllyel. Kinyitottuk az erkélyajtót,hogy jöjjön be éjszaka friss levegő. Az utcán gyerekek játszottak,és hangosan nevettek. Na rendben tíz körül még nincs teljes sötétség Spanyolországban,de azért a gyerekeket igazán lefektethetnék,gondoltuk magunkban. Maris már készült,hogy szól a gyerekeknek,hogy csendesebben játszanak. Akkor hallottuk meg a dobok,és trombiták hangját. Figyelitek!-szólt Jutka-Itt valami felvonulás van. Kimentünk az erkélyre,és tömött sorokban táncolt felénk a város apraja-nagyja,mögöttük a zenekar. Borünnepet tartottak Amint a zenekar befejezte a zenélést, az emberek soronként dülöngélni kezdtek,és kórusban énekeltek. Amint a zene újra felhangzott,a tömeg haladt tovább táncolva. Jó hangulatba kerültünk,és még percekig nevettünk,azon,hogy mennyire nem értettük meg mit mondott a nő.

Hajnalban már csak forgolódtunk,és megbeszéltük,hogy elindulunk,hiszen 29 km állt előttünk. Szép csendben összepakoltunk,és lementünk a bejárathoz. A bejárat melletti folyosón lévő szekrénybe tettük le előző délután a túracipőnket,és a sarokban lévő tartóba tettük bele a túrabotjainkat. Volt egy bőrrel borított lóca az ajtó mellett,oda ültünk le,és húztuk fel a cipőnket. Elindultunk. Sötétség,és néma csend volt mindenhol. Jutka felkiáltott:- Ott hagytam a hasi-tasimat a lócán! Vissza futott. S akkor eszünkbe jutott,hogy nem tud bemenni az ajtón,hiszen a zár kódja a hasi-tasiban van,és egyikünk sem fotózta le. Leültünk az ajtó mellé,és vártuk a következő zarándokot aki majd kilép az ajtón,és beenged bennünket. Fél órán át ültünk ott. Megjelent a kínai lány,aki felettem aludt. Jutka kihozta a táskát,és indulhattunk utunkra. Én tanárnénis stílusban mondtam Jutkának: -Három dologra kell figyelned. Hátizsák,hasi-tasi, bot. Csak akkor indulj el,ha mind a három megvan. Nem túl bonyolult dolog.  Estella óvárosát a régi zarándokúton haladva hagytuk magunk mögött. Észrevétlenül értünk Ayegui elővárosába. Boldogan fedeztük fel az Irachei kolostort a pincészet borkútjával. Rögtön Berkes Marika jutott eszünkbe. Ő mesélt nekünk még a készülődés idején a kolostorról,ahol a zarándokokat megkínálják frissítő vízzel,és egy korty erősítő borral. Ami azt illeti víz nem jött a csapból,és talán egy csepp bort sikerült kisajtolni belőle. Talán túl korán volt,és még nem töltötték fel a készleteket. A kolostortól enyhén emelkedő ösvényen indultunk tovább. Jó egy óra múlva Azquetában voltunk. Vátozatos tájon,dimbes-dombos terepviszonyok között haladtunk. Néhol még álltak a búzatáblák,máshol már be volt szántva a föld. A nap egyre forróbban sütött. Egy idő után elmaradtak a dombok,és az út átváltott hosszú sík szakaszra. A meleg időben elég kimerítő volt a gyaloglás. Olyan jól esett volna valami gyümölcs. Az egyik kanyar után megpillantottuk a lakókocsiból kialakított bárt. Előtte székek sorakoztak,és a székek fölé árnyékoló elő tetőt tettek. Boldogan pihentünk negyed órát a mobil bár nyújtotta kényelemben. Hatodik napja voltunk úton,de már találkoztunk az ut mellett elhagyott,vagy éppen az útjelzőre kihelyezett,vagy felső villanyvezetékre feldobott cipővel. Ezek a cipők valószínűleg nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket,és ez lett a sorsuk. Nekünk jó minőségű Solomon cipőink voltak,de én mégis éreztem a jobb lábam kisujján valami oda nem illő dolgot. Megjelent az egyetlen vízhólyagom az úton. Nem értettem,pedig minden szabályt betartottam. Rendszeresen cseréltem a zoknit,azért,hogy mindig száraz zokni legyen a lábamon. Szerencsére nem fájt,csak kicsit kellemetlen volt. Hágen Jutka már korábban lecserélte a cipőjét a kényelmes szandáljára, mert nem bírta a forróságba a cipőt. Andorkó Marika lába nem fájt,neki a hátizsákja volt kényelmetlenül nehéz. A fülledt melegben újra némi távolságra egymástól gyalogoltunk. A bicajosok csapatostól száguldottak el mellettünk. 2 óra körül érkeztünk meg Los Arcosba. A főtér felé haladva nyitva találtunk egy üzletet. Egy nő árulta saját készítésű szendvicseit,és süteményeit,és még dinnyét is lehetett kapni. Úgy döntöttünk,hogy ma spórolunk,és bevásárolunk és valahol a városban leülünk,és megesszük a szendvicset,és a sütit. A termékekre nem volt ár írva. Egy szendvicsért,két sütiért,és egy darab dinnyéért közel 10 Eurót fizettünk. Kijöttünk a boltból,és elértünk a főtérre,ahol jó néhány napernyős-kiülős terasz volt. Mindenhol 9 Euróért árulták a három fogásos peregrinosz menüt. Az Iglesia de Santa Maria templom nyitva volt,de mi nem tudtunk bemenni,hiszen tele volt a kezünk az ebédünkkel. Leültünk a közeli parkba és megebédeltünk. A szendvics,a süti,de még a dinnye is felejtős volt. Ráadásul a templom is bezárt,mire végeztünk az evéssel. Ami pozitívumként értékelhető,na olyan nem volt. Talán az,hogy nem volt tele a gyomrunk,amikor a nagy hőségben neki vágtunk a következő 10 km-nek aszfalt úton.  Az aszfalt rettenetesen igénybe veszi az Ízületeket,fárasztja az izmokat,  mivel kemény a láb csontozata visszapattan róla a legjobb túracipőben is. Elkezdett fájni a sarkam. Nem volt más választásom,mentem a többiek után. Az út mellett sehol sem volt árnyék. Nagyon örültem,mikor beértünk Sansolba. Egy bárban hideg sört vettünk. Soha még sör nekem ilyen jól nem esett. Már csak negyed óra volt hátra,hogy az út melletti kis ösvényen a völgyön át lejussunk Torres del Rióba. Gyönyörű középkori település,amelynek fő látványossága a Szent Sír templom. Egy hídon haladtunk át,és a híd másik oldalán egy szállodát láttunk,ahol medencében fürödtek a vendégek. Fogadtak zarándokokat is. Elég borsos áron adtak ágyat,egy húsz fős szobában. Nem fogadtuk el. Ahogy kiléptünk a hotelből, egy fiatal nő ajánlott nekünk aubergét. Így aludtunk akkor este a Casa Marielába, négy ágyas szobában,hárman. Az "olcsó" ebéd ellenére,nagyon éhesek voltunk. Boltba mentünk,és útközben felfedeztünk egy kellemes kajáldát. Arab házaspár üzemeltette,és bő választékból nagyon finomat ettünk 10 Euróért. A kerthelyiségben vacsoráztunk,ahol férfiak nézték a kivetítőn a foci VB-t. Egy fiatal lány a mellettünk lévő asztalnál noteszba jegyzetelt. Milyen jól teszi!-gondoltam magamba. Vajon mi fogunk mindenre emlékezni,ami velünk történik?  Csak remélni tudtam,mert nem álltam készen arra,hogy naponta írjak valamit a blogba. Áldásos csend vett minket körül,és boldogan hajtottuk álomra a fejünket.