A reggeli jó kedvű ébredésünknek a két német lány szépen keresztbe tett. Ők Leontól zarándokoltak,sok energiájuk,és kevés empátiájuk volt. Akik San Jean Pied de Porttól gyalogoltak,már sokkal elmélyültebbek,csendesebbek voltak. Az út őket már több bölcsességre megtanította. Hosszú volt a városból kifelé vezető út. Egy órányi gyaloglás után leültünk egy bár elé reggelizni,ami még zárva volt. A magunkkal hozott kaját ettük meg. Néhány perc múlva elhaladt mellettünk a két német lány. Mariska ideges lett. "Hát ezért siettetek annyira?"-kérdezte mintegy önmagától. Július 15-e volt. Berkes Marika születésnapja. Naponta gondoltunk rá,és sokat emlegettük. Ez a nap mégis sokkal több volt. Erre már otthon is készültünk,elképzeltük milyen lesz majd a caminon ünnepelni. Az út maga az ajándék,és ezt Marika nem láthatta. Fél órányi gyaloglás után találtunk egy bárt,ahol Jutka vett egy muffint,amibe gyertyát tettünk. Készítettünk Marikának egy szülinapi videót,amin nagyon vidámnak tűntünk. Elküldtük a camino csoportba.Azután némán elindultunk. "Néha a könnyek a legmegfelelőbb szavak,amiket a szív szólni képes." Hosszan gyalogoltunk erdőkkel tarkított szőlőhegyeken.Kis falvakon mentünk keresztül gondolatainkba mélyedve. Öt kilométer megtétele után Maris megkérdezte: "Ott vagyunk már?" Még a felüljáró oda-vissza.-válaszolta Jutka. Ha nagyon fáradtak voltunk,Jutka a bagotai út távolságaival próbálta szemléletesebbé tenni a távolságot. " Tegnapelőtt is azt mondtad-mondta Maris- azután vagy hatszor tettük meg a felüljárót oda-vissza." Jutka vidáman nevetni kezdett,azután én is nevettem. Időnként Mariska beszólásai,felháborodásai hangulat mentőek voltak. Így érkeztünk meg Cacabelosba,ahol pihentünk egy fél órát. Dimbes-dombos szőlőhegyeken gyalogoltunk,és az elmúlt két nap eseményeiről beszélgettünk. Jót nevettünk azon,hogy Mariskának beszámolt az életéről a malagai alkoholista. Harminc éves évei végén járhatott,barna hajú volt,kék szemű,nem nézett ki rosszul. Az alkohol,és a drog kezdte megtenni romboló hatását.  Két órányi gyaloglás után értünk be Villafranca de Bierzóba. A napsütés ellenére elkezdett cseperegni az eső. Beértünk a központba,befutottunk egy árkád alá,és akkor mintha dézsából öntenék,úgy elkezdett esni az eső. Egy bő félórán keresztül esett. A nagy meleg miatt párás volt a levegő. Szállást kerestünk,de nagyon telítettek voltak a szállások. Egyszer csak ott termett előttünk a semmiből a malagai piros esőkabátban. Kitárt karral mutatta nekünk,hogy auberge arra. Még hozzátette hogy "very good auberge". Majd gyorsan elhaladt. Annyira szürrealisztikus kép volt ez. A párából előbukkan egy piros esőkabátos férfi,karja széttárva mint Jézusnak a kereszten,és tudja,hogy szállást keresünk,és útbaigazítást ad. Nem a malagai által ajánlott szállást választottuk. Jutka leleményességének köszönhetően egy három ágyas szobát sikerült szereznünk. Az eső újra esni kezdett. Éhesek voltunk,és ezért a közeli étterembe mentünk enni. Nem zarándok menüt ettünk,hanem a la carte választottunk,hiszen születésnapot ünnepeltünk. Igaz,csak mi ketten Jutkával,mert Mariska pihenni szeretett volna. Nagyon finom marha sültet ettünk. A spanyolok remekül készítik el a marha húst. Arról beszélgettünk,hogy az utolsó 200 km-en egyre többen lesznek az úton, a Szent Jakab ünnep miatt,ezért szállásokat kellene foglalnunk. Nagy örömmel töltött el bennünket,hogy sikerült egy csendes éjszakát eltöltenünk a szálláson.

El Acebót elhagytuk,és utunk az országutat követte. Ezután háromnegyed órát sétáltunk egy kis ösvényen és Riego de Ambrósba értünk. Gondoltuk itt megreggelizünk,de minden zárva volt. Ezután egy nagyon szép,de olykor igen meredek lefelé vezető ösvény várt ránk. Az utat hatalmas szelídgesztenye fák kísérték. Bő egy órányi gyaloglás után értünk Molinasecát, majd Rio Meruelót egy csodálatos folyóparti városkát. Itt reggelit vásároltunk,majd a bolt előtt elhelyezett hordóból kialakított asztalka mellett megettük a bőséges reggelinket. Szívesen időztünk a tiszta,virágos környezetben. Az előző napi erőltetett menet kivette belőlünk az erőt. Lassan haladtunk,többször is megálltunk. Levetettem a cipőt,felvettem a túraszandált. Azután a hátizsákba tettük bele a feleslegessé vált felsőket. Megálltunk inni.Megtaláltuk az ívó zarándokot ábrázoló szobrot,ami tulajdonképpen egy kút volt. Készítettünk jó néhány fotót,és megtöltöttük az üvegeinket a "boldogság vizével." Maris megkérdezte Jutkát: "Ott vagyunk már? " Jutka válaszolt: " Nem Mariska,még nem vagyunk ott." Egy órányi gyaloglás után láttuk meg a lovagvárat Ponferrada szélén. Velünk szemben volt egy nagyon meredek hegyre felfelé tartó ösvény. "Remélem-mondtam - nem az vezet be a városba!" Szerencsére nem az vezetett. Ponferrada az utolső nagyobb város a Santiagóba vezető zarándokúton.Már több mint 2000 éve lakott. A sarkam elmondhatatlanul fájt. Kerestünk szállást. Egy jól felszerelt, tiszta,tágas,több emeletes hostelbe mentünk be. Szerencsére volt még szabad hely. Felmentünk a szobába,és két férfi kapott már ott helyet. Jutkával vissza mentünk a recepcióra,és telefonos fordító segítségével kértünk egy másik szobát. Az első emeleten kaptunk másik szobát,amelyben három emeletes ágy volt. A szokásos elhelyezkedést választottuk. Jutka alul,Maris felül,én a mellettük lévő ágyon alul. Összeszedtük a mosáshoz a ruháinkat,majd Jutkával levittük a mosókonyhába. Több mosógép is volt. 4 Euróval működött a gép. A mosás ideje alatt lezuhanyoztunk,és hajat mostunk. Lefeküdtem,és a fáradságtól rögtön elaludtam. Fél órányi mély alvás feltöltött energiával. Jutkával lementünk,és a szárítóba tettük a ruhákat. Jutkának hihetetlen ereje,és kitartása van. Sokszor az adott nekünk erőt,hogy láttuk az ő kifogyhatatlan energiáját. Gyors,pontos,nincsenek előtte akadályok,bármit elintéz. Szél Klára ajánlott nekünk a város központjában egy törökök által üzemeltetett gyros bárt. Jutkával már két napja ezt vártuk,végre eszünk egy nagy tányér gyrost. Annyit tudtunk róla,hogy a városházával szemben van. Négy óra körül elindultunk megismerni a város nevezetességeit,és gyrost enni. A templom melletti téren lévő bárok egyike előtt Jessus nagy örömmel integetett nekünk. Aggódott értünk,hogy előző nap elindultunk a fekete felhők ellenére. Kérdezte,hogy minden rendben van-e? Mondtuk neki hogy,persze minden a legnagyobb rendben. Olyan jó volt ismerős arcokat látni. Megnéztük a Tölgyes Szűz Mária nevét viselő bazilikát. 1200 körül a templomosok egy tölgyfába a mór invázió elől elrejtett Máriát a kis Jézussal ábrázoló szobrot találtak. A szobrot az 5. században Astorga püspöke hozta magával a Szentföldről. A bazilikában hálát adtunk az Istennek,amiért előző napi kalandos utunkat segítette. Nagyon éhesek voltunk. Megtaláltuk a bárt,amiről Klára beszélt,de zárva volt. Jutka megkérdezte a mellette lévő üzletbe,hogy mikor nyit ki,és ott azt mondták,hogy hatkor szokott minden nap. Négy óra volt,és megbeszéltük,hogy eszünk egy fagyit,és kihúzzuk hatig. A fagylaltozó a bazilikával szemben volt. Láttuk,hogy elegáns ruhába öltözött párok,és családok jönnek a templom felé. Esküvőre gyülekeztek. Jött a virágokat tartalmazó autó,és díszítették a főbejáratot. Három zenész lány az oldalsó bejáraton lépett a templomba. Érdekes volt látni,egy spanyol esküvőt. A nők élénk színű,hosszú ruhákba öltöztek, a férfiak makulátlanul elegánsak voltak. A menyasszony egyszerű volt,és kifinomult. Körülbelül háromszázan lehettek az esküvőn. Mikor véget ért a szertartás a fiatal pár elhajtott egy piros színű cadillaccel. A vendégsereg pedig a tér körüli bárokba tért be saját költségén egy kis frissítőre a nagy melegben. Nem tudom elképzelni,hogy a "mindent ünneplő" spanyolok ne tartanának lakodalmat. Lehet,hogy az később kezdődött. Mivel közel jártunk a hat órához lelkesen mentünk gyrost enni. Az étterem előtt felpakolva álltak a székek,sehol egy lélek sem. Leültünk a városháza előtti padra,és vártunk. A spanyol szokásokról,öltözködésről, hajviseletről beszélgettünk. Eltelt egy óra,és semmi mozgás. Már minden környező étterem nyitva volt. Maris nagyon éhes volt. " Sokáig várunk még?"-kérdezte. "Gyrost akarunk enni!"-válaszoltuk Jutkával. Rá sem bírtunk gondolni arra a lehetőségre,hogy nem nyit ki az étterem. Nyolcig vártunk,és semmi. Nehezen adtuk fel. A szállásra visszafelé találtunk egy boltot,és ott vettünk bagettet,és sonkát. Csalódottan tértünk vissza a szobánkba. Szobatársaink is lettek,két német lány,és egy férfi. Ma tanultunk valamit az elengedés lelki folyamatáról. Fél tízkor még világos volt,mi mégis aludni tértünk. A szobatársaink vacsorázásból érkeztek. Csak remélni tudtam,hogy nem gyrost ettek. Az egyik német lány egy órán át pakolt,zörgette a nylon zacskóit.Mondták,hogy ők reggel hatkor indulnak. Reggel arra ébredtünk,hogy a német lány újra egy órán keresztül csomagolt,és zörgette a zacskókat. " Ezt nem hiszem el!"-kiáltott fel Maris magyarul. A lányok villámgyorsan elhagyták a szobát.

Ady Endre: Álmom az Isten című versében írja: " A sorsom: menni,menni,menni. S az álmom: az Isten. Vele szeretnék találkozni, Az álmommal,nagy,bolond hitben. S csak ennyit szólni: Isten, Isten," 

Borongós reggelre ébredtünk Leónban. Még szerettünk volna megnézni,néhány épületet,de az időjárás nem volt hozzánk kegyes. Néhány perc alatt özönvíz jellegű eső zúdult a városra. Mi a parkolóházba futottunk be az eső elől. Vártunk egy órát,de az eső nem akart csendesedni. Átfutottunk a közeli kávéházba, ahol már ültek zarándokok. Megreggeliztünk,és reménykedtünk,hogy ma még útra tudunk kelni. Felszerelkeztünk esőkabáttal,és a hátizsákra is rátettük az esővédőt,így mentünk el a katedrálisig,hogy pecsétet kérjünk,mivel előző este már nem volt nyitva az iroda. Elég viccesen néztünk ki az esőkabátjainkban. Mariska,aki nem érezte túl jól magát,megjegyezte: "Ha valaki ebben a ruhában megkíván,én vele megyek! "

Hágen Judit rendelte meg a zarándokútleveleinket a magyarországi Szent Jakab Társaságtól. Mikor megérkeztek volt a borítékban egy levél,hogy Hospital De Orbigoban van egy magyarok által irányított szálláshely,és ha gondoljuk keressük Szél Klárát. Jutka felvette a kapcsolatot Klárával. Az útikönyvünk beosztása szerint, mi csak áthaladtunk volna ezen a településen. De így,hogy szakadt az eső,és Maris nem volt jól,rábeszéltük Jutkát,hogy az aznapi etapot tegyük meg busszal. Jutka úgy érezte csalás,ha nem gyalog megyünk. A lelkiismerete nem akarta engedni. Mondtuk neki,hogy így is jóval több kilométerünk lesz mint 800 km,hiszen a városnézésekkel is össze gyűjtünk legalább 100 km-t. A nagy esőre való tekintettel Jutka engedett,és ezt a 25 km-es szakaszt busszal tettük meg. A buszállomásról gyalogoltunk a szállás felé,és megláttuk,hogy a gyümölcs piac még nyitva van. Vettünk finom őszibarackot,és Jutka cseresznyét is vásárolt. Három fiatal fogadott a szálláshelyen bennünket,akik épp azon a napon érkeztek önkéntesnek,és három hétig maradtak. Klára takarított,de amikor meghallotta a magyar szót rögtön ott termett,és megmutatta a szobánkat. Három emeletes ágy volt a tisztán tartott szobában. Elmentünk a boltba,és bevásároltunk. Ebéd közben leült hozzánk Klára és ellátott bennünket jó tanácsokkal az út további részével kapcsolatban. " Mit nézzünk meg,milyen úton haladjunk." Elmesélte,hogy mikor ő járta a caminot,ennek a településnek a szélénél hajnalban kijött előtte az erdőből egy szarvasbika,amivel percekig csak nézték egymást. A következő évben vissza jött önkéntesnek,az azt követő évtől itt maradt Hospital De Orbigoban,és ő az auberge irányítója. Klára sokat dolgozik azért,hogy a magyarok által irányított szálláshelynek jó híre legyen. Családias hangulat megteremtésén fáradozik. Meghívott minket az esti misére,majd az azt követő egy órás beszélgetésre Don Manuel atyával. Mariska egyre rosszabbul érezte magát,ezért lefeküdt aludni. Jutkával elmentünk a gyógyszertárba,és szét néztünk a városba. A város érdekessége a 10-11. században római alapokra épített, Rio Orbigo folyó feletti 20-lyukú híd. A maga 300 méterével a leghosszabbnak számít a Jakab-út mentén. Megvettük a gyógyszert Marisnak,majd bementünk egy cukrászdába,ahol házi sütésű süteményeket árultak. Vettünk egyet,de azt kell mondanom,hogy ez sem ért fel a magyar sütikhez. Én valójában csokis szuflét kerestem,mert Jutkának másnap volt a születésnapja. Sajnos,egyik süti sem volt születésnaphoz méltó. Mikor vissza értünk a szállásra,már ott volt Ádám,és egy magyar nő Stefi,akinek nagyon fájt a lába. Klára mondta,hogy ők ketten is a mi szobánkba alszanak. Mariskát felébresztettük,és kértük menjen fel a felső ágyra,hogy a fájós lábú magyar lánynak legyen alul ágya. Közben Klára palacsintát sütött,és minket is megajándékozott két-két palacsintával. Este nyolckor kezdődött a mise. A templom megtelt a hívekkel. Don Manuel misézett. Klára elmesélte,hogy az atya nagyon népszerű,még a szomszédos településen is. Ha hivatalos ügyintézés céljából átmennek,az ott élők oda mennek az atyához,és beszélgetnek vele. Mindig egy fél nap ezért az ügyintézés. A mise után egy francia nő jött oda hozzánk,és elmondta,hogy ő évente 100 km-t tesz meg a caminon, mindig egy újabb szakaszon. A mise utáni beszélgetésre a kápolnába mi hárman,és egy segítő jött el. A beszélgetés az atyával leírhatatlan volt. Egy nagyon kedves, őszinte,bölcs embert ismertünk meg személyében. Klára fordította a beszélgetésünket. Megkérdezte az atya "kit mi vezérelt az útra?"  Jutka elmondta,hogy számára nagyon fontos a 800 km teljesítése. ( Jutkát nagyon bántotta,hogy busszal utaztunk.) Don Manuel atya válasza: " Nagyon sokan járják az utat. Mindenkinek más a célja,de az Úr látja az emberek szívében rejlő szándékot." Azt is mondta,hogy látott bennünket a misén imádkozni. Ránk nézett,és tudta minden rendben van!" A mindennapi kenyerünket nem a valódi kenyérre,hanem a lelki feltöltődésre értette az Úr. A következő településen lesz egy szobor,ami vizet ivó zarándokot ábrázol. Atya azt mondta nekünk,az a zarándok úgy issza a vizet,ahogyan a mi lelkünket is megtölt a hit ereje. 

Csodálatos este volt. Mikor a beszélgetés véget ért,hálásan öleltük meg Don Manuel atyát. S akkor az atya mögött a sarokba megláttam a Jézus szíve szobrot,ami olyan volt, mint ami évekig a mi templomunk oltárán állt. Gondolatainkba mélyedve mentünk a szobánkba. Az egyedül álló beszélgetés hatása alatt voltunk. Jutka egy alkalmazás segítségével folyamatosan mérte a megtett kilométereket.  A kezébe vette a telefont, lefeküdt az ágyra,majd felugrott,és azt mondta: " Istenem! Nézd Szeki, 25 km-rel több van a telefonomba." Megnéztem,és valóban hiánytalanul megvoltak a kilométerek.Megdöbbenve álltunk,és hitetlenkedve néztünk egymásra. Erre nem volt,semmilyen logikus magyarázat. Egész nap nem sétáltunk 5 km-nél többet. "Ahol a tudomány nem ér el, ott van Isten!" -jutott eszembe egy gondolat a Szerelmünk lapjai című filmből. Az esti imám most így kezdődött: "Hiszek egy Istenben a mindenható Atyában...."

Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.

Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhitok
S mért áhitok? – ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.

Ádám hajnalban elindult,mert mindenképpen beakart érni Leónba. Hosszú,egyenes út várt ránk a következő településig Reliegosig. Leültünk egy bár elé,és megreggeliztünk. A mellettünk lévő asztalnál egy német anya ült két kamasz gyermekével,és mindhárman a mobiljukat nyomkodták. Elindultunk,és egy negyed óra múlva megtorpantam. " Ott hagytam a túrabotom!" kiáltottam fel. Hágen Jutka a kezembe adta az eddig magánál tartott botot,és azt mondta: " Három fontos dologra kell figyelned! Mielőtt elindulsz mindig számold meg! Nem túl bonyolult."  Hát igen. "Vissza nyalt a fagyi." Tanárnéni is kioktatásban részesült,és megérdemelte. :D Persze ezen mi jót nevettünk,és haladtunk tovább. Rellegosból két órányi út vezetett Mansilla de las Mulasba. Már a középkorban is jelentős forgalmi csomópontnak számított.Itt keresztezték egymást az észak-déli kereskedelmi utak. Kr.u. 70 körül a rómaiak fallal vették körbe. Gót,arab,majd spanyol fennhatóság alá került. II.Ferdinánd 1181-ben városi rangot adott neki. Az egykori fény nyomai mára már eltűntek. Mansillát elhagyva két órás gyaloglás után értünk Puente Villarentébe. Egyhangulatos kerthelyiségben megebédeltünk,és elhatároztuk,hogy elmegyünk Leónig. 

Leónba érve újra elkezdett fájni a bal sarkam,ezért nagyon hálás voltam,hogy a központ felé vezető utcán egy férfi szálláshelyet kínált nekünk. Szép,tiszta rendezett szállás volt. Hajszárítót is szereztünk,és mosási lehetőség is volt. Próbáltuk nagyon kihasználni az időt,és elmentünk a katedrálisig. Ott találkoztunk a német tanárbácsival,aki felhívta a figyelmünket egy másik templomra,és kért,hogy oda is feltétlenül látogassunk el. Mivel este nyolc felé járt az idő,éppen a mise kezdetére értünk a Real Basilica de San Isidoroba. Bár este nyolc óra volt,tele voltak a padsorok hívekkel. Hat pap vett részt a misézésben. Lélekmelengető mise volt. Mise végén a legidősebb paphoz fordultunk,hogy pecsétet kérjünk a zarándokútlevelünkbe. Atya nagyon boldog volt,hogy oda mentünk hozzá. Bevitt minket a sekrestyébe,adott pecsétet,majd a falon lévő feszület előtt fogtuk egymás kezét,és áldást mondott ránk,és az utunkra. Kaptunk tőle egy szentképet,amelynek a hátoldalán angol nyelvű ima van. Arra kért imádkozzunk közösen,ő spanyolul,mi angolul. Én nem láttam az angol nyelvű szöveget a könnyeimtől. Ima után megölelt bennünket,mi sírtunk,és az ő szeme is könnyes volt. Majd mosolyogni kezdett,és lelkesített bennünket,valami olyasmit mondhatott,hogy ne sírjunk,hiszen Isten kegyelmében vagyunk. Valóban ott voltunk!!

Reggel viszonylag sokáig aludtunk,kihasználtuk a hűvös,csendes szoba adta lehetőségeket. A szálláson megreggeliztünk. Nagyon kedves akartam lenni és búcsúzóul "Buenosz nocsesz!" ( Jó estét!)- köszöntem a pincérnek a Buenosz dias helyett. A pincér egy kicsit csodálkozott. Erre én zavarba jöttem,és megpróbáltam kimenni, egy olyan ajtón,ami zárva volt. Na ez a nap is jól kezdődik!-gondoltam. A települést elhagyva enyhén dombos terepen gabonamezők között bandukoltunk. Egy szűk óra múlva értünk Moratinos falucskához. Innen még egy fél órányi járásra volt San Nicolas del Real Camino. Mivel nagyon jól aludtunk, jó kedvünk volt,és sokat beszélgettünk. Ahogy haladtunk az úton a görbeházi mozi került szóba. Azon tanakodtunk,hogy mely napokon volt mozi. Én arra emlékeztem,hogy hétfőn,csütörtökön,és vasárnap. Ahogy elmondtam a napokat egy idegen férfi hang szólalt meg magyarul: "Hétfőn,és vasárnap?" Így ismerkedtünk meg Ádámmal a 28 éves frissen diplomázott magyar fiúval,aki még munkába állás előtt eljött a caminora. Mivel nem volt túl sok ideje kemény tempót diktált,és naponta 40 km-t ment. Maris,és Jutka nagyon megörült,hogy végre magyar szót hallottak,és jót beszélgettek Ádámmal. A tempónk is lényegesen gyorsabb lett. Ádám folyékonyan beszélt angolul,és sok ismerőst szerzett nyitott személyiségének köszönhetően. Egy idősebb francia úrral zarándokolt hosszan,akivel gyakorolta a francia nyelvet. Horvátokkal is lakott egy aubergében,és velük is jól szót tudott érteni. Jó érzéssel töltött el,hogy a magyar fiatalok között is van,aki több nyelven is beszél. Ádám mesélt nekünk arról,hogy a horvátokat busszal hozták zarándokolni. Naponta kb.20 km-t mennek gyalog,egy kis hátizsákkal a hátukon. A nagyobb csomagokat a buszon hagyják. 20 km után felveszi őket a busz,és elviszi az előre lefoglalt szállásra. Meg kell hagyni érdekes módja a zarándoklatnak. Azt mi is tudtuk,hogy van lehetőség a csomagot elküldeni taxival a következő aubergébe,amit előre lefoglalunk,de mi soha nem éltünk vele. Annál is inkább,mert mi a körülményekre bíztuk a szálláshely kiválasztását. Számunkra furcsa volt,mikor elmentek mellettünk "kiöltözött nők" pici hátizsákkal a hátukon,és lelkesen köszönték a "Buen Caminot!", miközben a tőlük sokkal idősebbek cipelték a zsákot. A hátizsák a mindennapi életünk részévé válik,abban van minden,amire szükségünk lehet az út során. Ha rajtunk van biztonságban érezzük magunkat. Nagyon fontos,hogy a számunkra megfelelő hátizsákot válasszuk ki. Megkönnyítheti,de meg is nehezítheti a zarándoklatunkat,éppúgy mint a cipő,és a túrabot.

Az élménydús beszélgetés hatására gyorsan beértünk Sahagúnba,ahol Ádám gyorsabb tempóra váltott,és elköszönt tőlünk. Sahagún egykor politikai,vallási,kulturális központ volt 9.századi kolostorának köszönhetően. Az épületeken nagyon érzékelhető az arab hatás. A város végén bementünk egy kávézóba,és ott vettük észre Ádámot amint üldögélt,és beszélgetett a francia barátjával. Együtt indultunk útnak. Sahagún után ketté válik az út. Az egyik a főútvonal mellett halad,a másik a hagyományos camino útvonal. Mi ezt választottuk,és kedves kis falvakon keresztül jutottunk el Calzadilla de los Hermanillosba. A településen két auberge volt,és mi a donativos szállást választottuk. Adományos szállás volt,annyit fizettünk,amennyit gondoltunk. Bár igazán nagyon kedves hölgyek irányították,szállásaink között ez volt a mélypont. Zuhanyzás után átmentünk a közeli boltba,és megvettük a másnapi reggelinket. Mariska 1 Euróért három csomag csokoládés kekszet is vett,aminek nagyon örült. "Én még ilyen jól sose jártam,mint most ezzel a csokoládés keksszel! "-mondogatta. 

Úgy döntöttünk,hogy peregrinosz menüt vacsorázunk a másik aubergében. Vacsora közben derült ki,hogy rajtunk kívül a kanadai ikrek családja, a két amerikai papnövendék,a szomorú srác,és az amerikai lány van csupán a településen. A kanadaiak is csak azért,mert követtek bennünket. Nagyon finom volt a vacsora,csak sajnáltuk,hogy előételként nem a sárgadinnyét választottuk sonkával. Vacsora után megnéztük a település több száz éves templomait,és hangosan imádkoztunk mindkét templomban. A hosszú út után jól esett a pihenés a kissé dohszagú ágyainkban.

Korán reggel útra keltünk,hiszen 17 km várt ránk a következő településig. Jól tudtuk,hogy nem lesz lehetőségünk vizet,és élelmet venni,ezért jól feltankoltunk belőle. Jutka nehéznek érezte a hátizsákját,ezért arra kért minket,hogy az első adandó lehetőségnél reggelizzünk meg. Már több,mint egy órája gyalogoltunk,de sehol sem láttunk alkalmas helyet a reggelink elfogyasztására. Ahogy haladtunk megláttunk egy betonból készült asztalt, ami mellett már ültek zarándokok. Ola!-hangzott a lelkes köszönés,majd megpillantottuk a szőke idős nőt,akivel előző délután találkoztunk a szálláshelyen,és akit végül nem hívtuk meg az asztalunkhoz. Szét tárt karral,és széles mosollyal invitált a reggeliző asztalához minket. Majd megérkezett az ír srác,akinek vízhólyagok voltak a lábán. A kedves idős nő odament hozzá,és megmagyarázta a srácnak,hogyan bánjon a vízhólyagokkal. Az ír fiú figyelmesen hallgatta,majd hálából a jó tanácsért megölelte a nőt. Megtudtuk,hogy francia,és Jaqueline a neve. Megreggeliztünk,és elköszöntünk Jaquelinetől, hiszen ő nem haladt még tovább,mert rendezgette a dolgait. Szeretettel,és széles mosollyal integetett, majd jó utat kívánt nekünk. Utunk során nem láttuk többé,mégis az egyik legnagyobb tanítást tőle kaptuk. Amikor azt írtam,hogy naponta próbáltam beazonosítani,hogy kinek a képében jelenik meg az Úr,hogy tanítson,bizony Jaqueline az elsők között jutott az eszembe. Még több mint egy órát gyalogoltunk a majdnem teljesen fátlan gabonamezőkkel tarkított síkságon. Jól esett a frissítő Calzadilla de la Cuzeába. Innen másfél órás út után érkeztünk meg Ledigosba. A település szélén volt egy kis bolt,amelynek felvásároltuk az őszibarack ital készletét. Majd találkoztunk a német tanárbácsival,aki felhívta a figyelmünket,hogy ezen a településen árulják a legfinomabb tapast. Tapast nem ettünk,de legalább fél órát pihentünk,és iszogattuk az őszibarack leveket. További másfél órás gyaloglás után érkeztünk meg Terradillos de los Templariosba. Találtunk egy hangulatos aubergét,ahol volt udvar,bolt,és étterem. Nagy örömünkre hárman aludtunk egy szobában,és nem emeletes ágyakon. Marisnak nem volt kényelmes a saját ágya,ezért villámgyorsan átrendeztük a szobát,és kicseréltük az ágyát. Kézzel kimostuk a ruháinkat,és kiteregettük az udvarra, A forró napsütésben hamar megszáradtak. Nagyon jól éreztük itt magunkat,hiszen valamennyi ismerősünk ebben az aubergében szállt meg. Itt volt a spanyol apuka a lányával, a raszta hajú fiú, a beszédes spanyol srác,és az ír srác is. Ők egyébként jó család módjára együtt gyalogoltak. A spanyol apuka némiképp már ki volt akadva a beszédes sráctól,de mivel a  fiú a lányával igen jó viszonyt ápolt,ezért ő is kedvesen beszélt vele. Vacsorára nagy méretű hamburgert kértünk. Olyan tartalmas hamburgert kaptunk,hogy alig bírtuk megenni. Vacsora után még maradtunk az udvaron és beszélgettünk, A spanyol apuka hideg vízzel telt lavórba áztatta a lábát. Azt mondta ez nagyon jót tesz,és invitált,hogy próbáljam ki. Tényleg jól esett a lábamnak a hideg víz. A tizenéves lány próbálta befonni az ír srác haját. Hágen Judit egy ideig nézte,majd mondta nekünk,hogy ez így nem lesz jó. Majd odament,és elmagyarázta a lánynak,hogy mit csináljon. Végül ő fonta be a srác haját. Annyira tetszett a fiúnak,hogy megölelte Jutkát. Ezután befonta a lány haját is,amit a büszke apukája végig videózott. Hálából az apuka hozott Jutkának is hideg vizet,hogy tudja áztatni a lábát. Majd elővettük a szállás listát,és az apuka bejelölgette nekünk,hogy a következő napokban hol szálljunk meg. Ő már nem először volt az úton,mindent ismert. Érdekes volt,hogy mennyire megértettük a spanyollal kevert angolt. A mellettünk lévő asztalnál egy apuka ült,aki a nyakában hordta a másfél éves gyermeke fotóját. Többen járják a caminot gyász miatt. Már napokkal ezelőtt találkoztunk egy szőke hajú,szép arcú angol sráccal,aki minden templomba bejött,és csendesen sírdogált. Annyira szomorú volt az arca. Most ő is ezen a szálláshelyen sakkozott a két kispap egyikével,akik a burgosi katedrálisban énekeltek. Miközben sakkoztak mindkettőjük lába ugyanabban a hideg vizes edényben pihent. Velük volt még egy tizenéves amerikai lány,aki nagyon hasonlított Hosszú Katinkához,és egyedül jött az útra. A Zarándokút testvérré tesz. Bármilyen kevés is,amivel elindultál,készen kell lenned arra,hogy megoszd, mert ha egyedül is indultál útnak,társakra fogsz találni.

Ezután a családias este után boldogan mentünk aludni. Böjte Csaba mondta,hogy " a család is...olyan valami az életben,ami becses....Olaj az élet lámpásában.